Felnőni a feladathoz




Nevezzük már nevén, amire a Fidesz és az őt kiszolgáló rezsim készül: csalnak. Természetesen nem az általuk megváltoztatott szabályokat fogják megsérteni. Ez a csalás nem büntetőjogi kategória, hanem az „itt a piros, hol a piros” sunyi és nyerészkedő ravaszsága. A Fidesz és hívei az elmúlt választásokon, mindig, amikor alul maradtak, választási csalásra fogták a kudarcot. Most, erőfölényüket a joggal való visszaélésre felhasználva, a szabályok sorát alakítják át úgy, hogy a pálya feléjük lejtsen. Az előzetes feliratkozás intézménye ezek közt is a csúcsmutatvány, amelyet ráadásul a vakhitűek azzal védenek, hogy állítólag épp a választási csalást teszi lehethetetlenné. A minden nagykorú, cselekvőképes állampolgárt alapból megillető, tehát általános és eddig egyenlő választójogunkat fogják korlátozni, miközben azzal kábítanak, hogy az továbbra is mindenkit ugyanúgy megillet. Itt bizony lényegileg a választási eredmények befolyásolására irányuló szofisztikált kísérletről van szó,

lehet ezt bonyolítani tovább, de minek. Ezért én azt ajánlom minden ellenzéki pártnak, hogy egyetlen rövid mondatot írjon a zászlajára, egyetlen rövid mondatot a plakátokra, ezt: „Ne engedd, hogy átverjenek, regisztrálj!” Ezt a mondatot mindenki meg fogja érteni. El fog jutni minden házba és minden agyba.


Deconstruction – flickr/cliff

Nagyon sajnálatos, hogy az ellenzéki térfél különböző szereplői, bár ugyanazt gondolják, képtelenek voltak e nyilvánvaló jogtiprás ellen közösen fellépni, és még az október 23-ai rendezvényen is – amelynek középpontjába lett volna állítható ez a trükközés – képtelenek közösen erőt felmutatni. De nem egyformán felelősek ezért.

Az MSZP, amely a legnagyobb ellenzéki szereplő, láthatóan elhiszi, hogy mindent folytathat ugyanúgy, miután azok hagyták el a közösségüket, akik sikertelenül igyekeztek egy modern balközép párttá formálni őket. Talán jól is kalkulálnak. Ha a hazai közélet morális színvonalát nézzük, nem minden alap nélkül gondolhatják így. Miközben egy ország hiányolta a baloldali párt megreformálását, azok váltak kitaszítottá, akik merték. Ha pedig az MSZP-t nem hozza majd senki alkupozícióba a jövőben sem, ha a többi ellenzéki formáció képtelen lesz magát komolyan vehetővé tenni, például azzal, hogy nemcsak deklarálják, de valóban képesek megkerülhetetlenné tenni egy együttműködésre épülő, plurális alapon álló alternatívát, akkor bizony az MSZP-sek egyedül lesznek meghatározó megoldás, tetszik, nem tetszik. Ez ellen ugyanis nem elég kiabálni, vádaskodni – cselekedni kéne. Értelmesen, hatékonyan, főleg munkával és gyorsan. Nem elég tagadni, mondani is kell valamit, programmal, stratégiával. Beszéljünk ezért tehát azokról az új szereplőkről, akik politikai értelemben vett szeplőtelenségük bűvöletében élnek. Láthatóan azt gondolják, ez elég a hitelességhez, mintha nem járna máris óriási felelősséggel, amit magukból eddig megmutattak. Az identitásukat abban gyökereztetik, hogy homályos érveléssel – ahogy ezt már sokan, legutóbb Mihancsik Zsófia Milla-baj című írásában bemutatta – egy füst alatt a teljes politikai elitet le akarják cserélni önmagukkal. Ezek a formációk nem vesznek tudomást arról, hogy van különbség demokrácia és diktatúra között, ők a „tökéletes” elvárásának pozíciójából ítélkeznek, s annyiban tehetik, hogy még nem voltak kipróbálva.

Csakhogy kedves újsütetű politikusok! Az előadás már elkezdődött. Ott tetszenek állni a színpadon, a fényszórók kereszttüzében, a közönség már figyel. Minden lépés és mozdulat már jól látszik. A csetlés és botlás is. Innentől kezdve felelősséggel jár minden szó, mert következménye van, ugyanis túl nagy a tét.

De, rosszak az előjelek! Meg tetszenek futamodni a nyilvános párbeszéd elől.

Ez nagyobb baj, mint hiszik. Ez a tökéletes alkalmazkodás, sőt igazodás jele ahhoz a közeghez, amelyet éppen a Fidesz teremtett meg, annak érdekében, hogy a politikáját, a saját „egy a tábor”-stratégiáját a végletes megosztásra, a gyűlölködés napi gyakorlattá tételére, az ellenfél megsemmisítésére alapozhassa. Ha nem lehet érveket ütköztetni, akkor csak az erő számít, bármennyit lehet hazudni, következmények nélkül. A racionális diskurzus kizárásával lebutított közgondolkodás révén juthatott a Fidesz a demokrácia lerombolására is elég kétharmadhoz, a plurális demokráciától a centrális erőtér igényéig és gyakorlatáig.

Ezt a hagyományt kéne folytatni? Az értelmes vita kizárását a demokratikus térfélen is? A differenciálatlan, a dolgokat a maguk árnyaltságában elfogadó elemzés mellőzésének populista gyakorlatát? (Mert ez van ám az elnagyolt rendszerkritika mögött.) Nem lehet büntetlenül ebbe a közegbe illeszkedni, felhasználni a következményeit számító módon, mert eltűnik ám a „hitelesség” könnyen lepergő hímpora a „tündérszárnyakról”.

Ha egy új politika nem akar kitörni a Fidesz manipulatív és ránk erőltetett világából, ha nem néz a tabuk mögé, ha nem megy szembe egyöntetűen a hamis narratívakkal, ha nem száll szembe a besározókkal, a besározással, ha pozícióit ennek a világnak a sáncai mögül védi, annak az az ára, hogy maradunk a saját csapdáinkban vergődve, egymás energiáit fogyasztva. Akkor megint, újra és újra lejátszódhat ugyanaz a történet, új szereplőkkel, és tévedés ne essék, a passzivitás még nagyobb lesz, s ugye nem kell mondani, hogy kinek és minek kedvezve.

E helyett naponta hallunk „bölcs” magyarázatokat nemcsak politikusoktól, de a különböző véleményformálóktól is, hogy miért is nem lehet a dolgokat a maguk helyi értékén kezelni, paradox módon a manipulációval elnehezített közgondolkodásra hivatkozva, mert állítólag „nem értenék” az egyenes beszédet. „ Új arcokra van szükség”. „Tudomásul kell venni, hogy a politikai köztér olyan terep, ahol fontosabb a látszat, mint a valóság, fontosabb az, amit hisznek, elhitetnek valamiről, valakiről, mint amit mond.”

De, nem!

Ez egy sulykolt, de hamis doktrína. Az ilyen szajkózott megállapításban egy féligazság válik alapelvvé és ezáltal fals rendezőelvvé. A hazai közgondolkodás ennek a rabjává lett téve. Persze, mindig és mindennek van egy látszata is, de ez soha nem ment fel az alól a kötelezettsége alól senkit, hogy elvárja, ne a látszat irányítsa a saját cselekvését! Ne az számítson, hogy ki mondja, hanem hogy igaz-e, amit hall, ha egybeveti azzal, amit lát és tapasztal.

A racionális és becsületes vita helyetti kiszorítósdik az ellenzéki térfélen arról szólnak, hogy ez a hamis doktrína él tovább.

A hazai közgondolkodás ép érzékét kell helyre állítani mindent megelőzően, ha tartós és tényleges változást akar az ellenzék Ha vannak hiteles célok, van demokratikus értékrend, van elkötelezettség iránta, akkor a hitelesség alapjaként ezt kell tudni elfogadtatni, mert a hitelességet éppen az kezdi ki majd újra, ha a korábbi manipulációkra rájátszva, kihasználva születnek új politikák.

Beszéljünk világosan: skandalumnak tartom, hogy az ellenzéki térfél új erői nemcsak a nyilvánosság előtti vitát kerülik, de azért teszik, hogy karanténba lehessen szorítani egy új pártot is, a Demokratikus Koalíciót. Ha az új demokratikus ellenzék úgy fog eljárni – amire azért vannak jelek –, hogy hajlandó elvtelenül beáldozni egy demokratikus párttal való együttműködés lehetőségét, azért, hogy valamiféle versenyelőnyhöz jusson ezáltal, például hamis mítoszra épített pártidentitását így erősítse meg, avagy „csak” jobb pozíciót szerezzen, vagy ettől reméli a demokratikus minimumot egyelőre el nem fogadó választók közeledését, akkor a szokásos zsákutcás megoldások egyikébe fut ismét bele. Akkor Orbán Viktor hátradőlhet a székében, nem kell izgulnia.

És van még itt számos leegyszerűsített séma, ami azért készült, hogy elfedje a valós összefüggéseket. Ilyen „a kevés Orbánt leváltani” című hivatkozási alap, mert természetesen nem Orbán személye számít, ahogy sematikus véleményformálók, hamisan démonizált figuraként láttatva őt, szeretik ellenpontozni az általa fémjelzett politika jogos kritizálását. Orbán nem démonizált személy, ő okkal jelképezi a magyar demokrácia zátonyra futtatását, a demokratikus jogállam felszámolását. Ezért az ellenzéki összefogás igényéről tudatos hamisítás azt terjeszteni, hogy „csak” egy személy, csak az Orbán-kormány leváltását célozza, ami önmagában nem elég. Nem, a demokratikus Magyarország helyreállításának céljáról van szó, amelynek az egyik fő akadálya a hatalmi piramis csúcsán álló személy, Orbán Viktor. Az ő rendszerét kell lebontani. Azt a sémát is el kell felejteni, hogy ezt a rezsimet összefogással leváltani, az egyenlő a ránk kényszerített kétosztatúság elfogadásával. Ma nincs jobb és bal oldali kétosztatúság, ma egy ránk kényszerített centrális erőtér van, és vannak azok, akik ezt nem akarják elfogadni. Akik nem fogadják el, sokfélék, és csak rajtuk múlik, hogy milyen kereteket teremtenek a maguk számára. Harmadszor, el kéne felejteni azt a gondolkodási panelt is, miszerint a Fidesztől balra nincs vízió az országról. Egy európai demokratikus jogállam létrehozása igazi és hiteles vízió. Sajnos, egyre utópisztikusabbnak tűnő vízió. Mert ez a vízió nem felülről, korbáccsal megteremtett egységgel valósítható meg, hanem kizárólag a demokráciát értő, egyenrangú partnerek felelős együttműködésével. Ez utóbbi jelenheti egyedül a várva várt innovatív megoldást. Nem az új arcok, hanem egy új mentalitás.

Fel kéne végre nőni a feladathoz!



Lánczos Vera



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!