A vereség egyik oka

Több szempontból is tanulságos beszélgetés folyt június 28-án az ATV Jam című műsorában Szanyi Tibor (MSZP) és Jávor Benedek (LMP) képviselők, valamint Bánó András műsorvezető között.

Az egyik téma a köztársasági elnök-, a másik a főpolgármester-választás volt, mindkettőben a lehetséges együttműködést firtatta a riporter. Számomra azonban most nem a téma volt fontos, hanem a beszélgetésen túlmutató jellegzetességek. (Ezek a jellegzetességek szinte naponta tetten érhetők, a beszélgetés kiválasztása találomra történt.)

Az első észrevételem arra vonatkozik, ahogyan a sajtó, még az úgynevezett nem ellenséges sajtó is, a választást elvesztő MSZP-hez viszonyul.

A szóhasználat, a felvetések egyaránt azt sugallják, hogy nagy választási vereséget elszenvedni Magyarországon méltóságvesztéssel is jár. Úgy tűnik, „kötelező” kellék a gúny, de legalábbis az irónia, gyakran a lekezelést is megengedő fogalmazás. Vegyünk egy részletet példának a műsorból (a műsorvezető Jávor Benedekhez szól):

Bánó: „…most itt van a harmadik szituáció, a közös főpolgámester-jelölt ügye. Egyszer már belengettek [az MSZP] - ha szabad így mondani - az LMP felé, hogy jó lenne, ha találnának egy közös ellenzéki jelöltet, amire eléggé nagyképűen az Önök szóvivője azt mondta, hogy ha az MSZP támogatja az Önök jelöltjét, majd az lesz a közös jelölt (…) Tehát az MSZP folyamatos meghunyászkodásban van, Önök pedig folyamatosa elhatárolódásban vannak, nehogy véletlenül az MSZP-vel valamiféle együttműködés is legyen.”

Később:

Jávor: „A főpolgármester-jelöléssel kapcsolatban van egy kongresszusi döntésünk, ahol a tagság, illetve a tagságot képviselő delegáltak úgy döntöttek, hogy az LMP önállóan szeretné megmérettetni magát a főpolgármester-választáson, illetve a budapesti önkormányzati választáson…”
Bánó: (Szanyi Tiborhoz fordulva):” Megint tetszettek kapni egy pofont.”
Szanyi : „Én?”
Bánó: - Nem, hát az MSZP. Amennyiben Ön még MSZP-snek tekinti magát…”
A szavak – „meghunyászkodás” az együttműködés kezdeményezésére, „pofon” az együttműködés visszautasítására – jellegzetesen „lefelé” nyomnak, mint ahogy a „tetszettek kapni” vagy a „belengettek”, vagy „az amennyiben Ön még MSZP-snek tartja magát” megfogalmazások szintén kissé lekezelőek.

Akárhogy nézzük, kissé keleties politikai szubkultúra a miénk még mindig itt Európában, ahol a nagy vereség alapot adhat az azonos bánásmód elvitatásához is, dacára a parlamentarizmus deklarált elveinek, miszerint a választásokon lehet veszteni és nyerni, de ettől az ellenfél egyenrangúságát, a másik embernek kijáró tiszteletet még senki nem kérdőjelezi meg.

A nyers erő tekintélye még nagyobb, mint az elveké vagy az érveké. Ez fejeződött ki az elmúlt nyolc évben a verbális agresszió és a durva személyeskedés nagypolitikai szintre emelésének sikerében, az ellenzéki pozícióból politizáló Fidesz erre játszott rá, végül magát a politikát helyettesítette egyfelől személyiségromboló retorikával, másfelől azzal, hogy az erőt mint mindenre alkalmas eszközt és megoldást programként adták el. Nem egyszerűen csak kommunikációról van szó, amely a hatalom megszerzéséhez kellett, hanem jóval többről: egy mély, erőteljes negatív fordulat következett be a politikai kultúrában, amelyre alapozva a politikai hatalom továbbra is épülhet pusztán az erőfölényre való hivatkozásra, továbbra is kiiktathatja az értelmes és egyenrangú felek közti párbeszédet, vitát.

Az előző nyolc év megágyazott annak, hogy ma a nyilvánvaló győzelem ellenére sem szűnik az erőfitogtatás.

A vesztes ezzel járó verbális lealázását a környezet tűri, sőt valamelyest át is veszi. Elfogadja, hogy a választási győztest a kétharmados, tehát magabiztos fölény ellenére sem jellemzi az önmérséklet minimuma sem, ellenkezőleg, inkább az eddig többé-kevésbé tiszteletben tartott játékszabályok felrúgásával él rendszeresen.

Erőfitogtatás és képmutatás általában kiegészítik egymást. Semmi nem illusztrálhatja jobban ezt a kettősséget, mint a nemzeti együttműködés rendszerének meghirdetése és a Nemzeti Együttműködési Nyilatkozat elfogadtatása, majd kötelező kifüggesztésének elrendelése. Ez a közhangulat a többség önkéntes igazodását váltja ki, és ez is a cél.

Sajnos - tudatosan vagy nem - a választást elvesztő volt kormánypárt is idomult és idomul ehhez a politikához.

Példa erre ebben a beszélgetésben is akad, ha górcső alá vesszük, miként tálalja köztársaságielnök-jelöltjük fogadtatását az egyébként nagyon határozott Szanyi Tibor.

Szanyi: „…én tényleg azt gondolom, ez egy szép teljesítmény, hogy egy olyan jelöltet tudtunk állítani, aki ha jól tudom, az összes frakció számára alkalmasnak, elfogadhatónak tűnt. Egy ekkora vereség után, mint amit mi tavasszal elszenvedtünk…”
Bánó: „Már az is csoda, hogy van egy jelöltjük.”
Szanyi: „Nem az, hogy van, hanem hogy ilyen jelöltünk van. És én ennek örülök.”

Miért gondolja egy politikus – ha egyébként biztos az értékeiben -, hogy egy akármekkora vereség arra predesztinálhat egy akármekkora többségű győztest, hogy esetleg ne fogadjon el evidensen alkalmasnak egy alkalmas jelöltet? Miért nevezi csodának a riporter, hogy akad alkalmas ember, aki adja a nevét egy vesztes pártnak is?

Hogy a ledarált, hiteltelenné tett/lett vesztes stigmatizálttá vált, azt jól közvetítik az ilyen mondatok, holott ez egyáltalán nem magától értetődő viszonyulás.

Az erőpolitika szellemisége áthatja a politikai teret. Az eddig idézett beszélgetésben is találhatunk arra utaló mondatokat, amelyek illusztrálják, hogy a „megbélyegzéstől” való félelem erősebbnek bizonyul az egyébként felismerhető jól felfogott közös politika érdeknél. A közös jelöltállítás visszautasításának indokaként Jávor Benedek például így fogalmaz:

„Egyetértek, a választók el tudják dönteni, hogy kire, mire szavaznak, kivel, mivel szimpatizálnak. Én azt gondolom, ezért az is tanulságos, hogy a szocialista párt milyen választási eredményt ért el tavasszal. Ez nagyon erősen azt mutatja, hogy az a politika, az a kormányzás, ami az elmúlt nyolc évet jellemezte, nem találkozott a választók széleskörű ízlésével. (…) És azt gondolom, hogy ebből minden politikai erőnek a megfelelő következtetést le kell vonni. Így az LMP-nek is.”


Untouchable – flickr/Ian Levack

Vagyis az „érinthetetlenekkel” való alkalmi szövetség is veszélyesebbnek ítéltetik, mint az, ha meg se próbálják meggátolni egy kontroll nélküli túlhatalommal rendelkező kormányzati erő további térfoglalását. (Az is politikai kultúra kérdése, hogy felismerik-e a politikusok: vannak a pártérdekeken túlmutató elvek és értékek, amelyek prioritásként kezelendők, mondjuk az ország szempontjából. Mellesleg hosszú távon a pártérdekeket is jobban szolgálja, ha vannak ilyen értékek. Ha ezeket artikulálnák, akkor a stigmatizálás is kevésbé lenne hatásos, mint ahogy az erőpolitika is.)

A konkrét esetben Jávor Benedek válaszából például egyáltalán nem derül ki, hogy mire céloz, amikor azt mondja: „….az is tanulságos, hogy a szocialista párt milyen választási eredményt ért el tavasszal. Ez nagyon erősen azt mutatja, hogy az a politika, az a kormányzás ami az elmúlt nyolc évet jellemezte, nem találkozott a választók széleskörű ízlésével”, mert nem fejti ki részletesebben. A jelenlegi közhangulatban ugyanis elegendő indok az, hogy a választók nagy vereséget mértek egy pártra. Lehet, hogy joggal döntött így a választó. De a mai politikai diskurzusban a „miért” nem kerül elő differenciált módon. (Mi, milyen mértékben játszott szerepet a vereségben? Ezek az okok kizárják-e elvi vagy értékrendbeli alapon az alkalmi szövetséget? Sokkal inkább az nyom sokat a latban, hogy a vereséget elszenvedő féllel bármilyen kapcsolat megbélyegez.)

Erre rá is játszik a kétharmados többség, hogy ne kelljen érdemi vitát folytatni az ország szempontjából húsbavágó ügyekben sem, helyette továbbra is lehessen alkalmazni a pusztán az erős felhatalmazásra való hivatkozást vagy az erő pozíciójából való fenyegetést - például akár a megbélyegzéssel való fenyegetést is. Jó példa rá az a napirend előtti csörte, amely Schiffer András és Navracsics Tibor között zajlott le július 5-én a Parlamentben, a Nemzeti Együttműködési Nyilatkozat (NENY) kötelező kifüggesztése ügyében.

Schiffer a NENY visszavonását javasolta, tartalmi indokok alapján: „…Próbálok méltányosan közelíteni ehhez a kis kormányzati akcióhoz. Ha önöknek, az önök kormányának az a célja, hogy Magyarországon a politika ne csak hiánycélokról, ne csak számokról, alagutakról és hidakról szóljon, hanem arról is, ami értelmet ad az emberi létezésnek egy társadalomban, arról is, ami összefűzi az egy nemzetben élőket, akkor természetesen ezt a törekvésüket üdvözöljük és támogatni tudjuk. Ez egy méltányolható igény, csakhogy az, amit önök tettek ezzel a kormányhatározattal, a politikai nyilatkozat kitételével kapcsolatban, ez rossz paródiája ennek az egyébként nemes szándéknak.
(…) ezzel a kormányhatározattal vannak nagyon komoly alkotmányossági problémák. Az Alkotmánybíróságnak van egy határozata, amely világossá tette az alkotmány 2. §-ából levezetve, hogy a jogbiztonság és a jogállamiság egyúttal feltételezi a közigazgatás pártatlan működését. Itt egy politikai nyilatkozatról beszélünk, politikai nyilatkozatnak nincsen helye közhivatalban. Ez a pénteki országgyűlési határozat olyan, amit egyébként a korábbi kormányzati oldal udvari humoristái gyártottak önökről az elmúlt 12 évben. Fájó, hogy ezt önök most valósággá teszik.”

Navracsics Tibor a válaszában mintegy figyelmeztette Schiffert: „… Tisztelt Frakcióvezető Úr! Látom, sikerült megtalálnia az első számú közellenséget: egy darab papír (felmutatja), egy határozat, amelynek nagyon veszélyes lehet a tartalma, hogy most már napok óta mindenki a demokrácia sérelmét kiáltja. Frakcióvezető úr, ez lehet az ön véleménye, én csak szempontként ajánlom megfontolásra, hogy vigyázzon, hogy ezzel olyan társaságba kerül, amelyre nem biztos, hogy büszke lesz. (Egy hang az MSZP soraiból: Ó!) Talán észrevette itt a felszólalásában is, sokszor, kétszer is kapott vastapsot a szocialista frakciótól, és a parlament többi része nem igazán honorálta a hozzászólását.
De hát nézzük, mi az a veszélyes politikai nyilatkozat, amelynek a kifüggesztése a demokrácia sérelmét jelenti, amely pártpolitikai kampány, amely csorbítja a közigazgatás politikamentességét! Már a címe brutális agresszivitással kezdődik: "Legyen béke, szabadság és egyetértés!" Valóban veszélyes üzenet
(Dr. Gaudi-Nagy Tamás: Béke volt tegnap is!), innentől kezdve kezdem megérteni, hogy miért az a politikus indította meg az egész támadássorozatot, aki miniszterelnökként megbukott, aki békés megemlékezőkre gumilövedékkel lövő rendőröket (Novák Előd: Könnygázzal! Állítsátok le a rendőreiteket!) mentegetett parlamenti hozzászólásaiban, és aki a magyar demokráciát nyolcéves mélypontra vitte, még akkor is, ha a Jobbik képviselői most védik Gyurcsány Ferencet, korábban nem ez volt az álláspontjuk (Közbeszólások a Jobbik soraiból: Hazugság! - Taps a kormánypárti padsorokban.), de hát ezért van az, hogy Gyurcsány Ferenc volt az első, aki a támadást megindította, mert az, hogy legyen béke, szabadság és egyetértés, tűrhetetlen a szocialisták számára.”

Vagyis a Fidesz vezette pártszövetség parlamenti többsége egy új párttal - amelynek nincs „kikezdhető” múltja az előző ciklusokból - sem óhajt érdemi vitát folytatni, helyette jelzi, ha nem ügyel magára, a stigmatizáltakkal kerül egy platformra, a stigma átvetíthető, ha kell. (Mindez rávilágít a stigmatizáltság valódi okaira is.)

A harmadik észrevételem, hogy az erőpozícióra alapozott politizálás iránti fogékonyság sajnos általános. Bármilyen paradox is a helyzet, de az MSZP maga is hozzájárult és járul ahhoz, hogy ennek a politizálásnak sikere legyen.

Érdekes interjú olvasható a Mozgó Világ júniusi számában Gyurcsány Ferenccel, Pikó András készítette. Ide vág számos gondolat. Gyurcsány találóan jegyzi meg, hogy „az a demodernizációs hullám, ami egyébként eluralta a jobboldalt, akarva-akaratlanul megerősíti az alattvalói attitűdöt.”

Szintén ő említi az őszödi beszéd kapcsán:

„…jelentős részben rajtunk múlott, hogy az a beszéd meg tudja-e őrizni az eredeti üzenetét, vagy a hazugságbeszéd bélyegét fogja végérvényesen megkapni.

A „rajtunkon” az MSZP-t vagy a baloldali szellemi életet érti?

– Elsősorban az MSZP-t. Sok értelmiségi, köztük Nádas, Esterházy, Konrád kiállt mellettem… a Népszabadság is, ti, a Klubrádióban, Friderikusz… De világos, hogy ez akkor működött volna, ha a párt nagyon beleáll. Ismert az a sztori: néhány héttel ezelőtt az amerikai képviselőház elfogadta az egészségügyi reform bevezetését, és a bekapcsolt mikrofonban azt mondta Cheney: it’s a big fucking deal, magyarul (bocsánat): „ez kib….tt nagy ügy”. Nahát! Ilyet mond egy politikus! A republikánusok föl voltak háborodva természetesen. És mit csinált a demokrata párt? Védekezett? Menekült? Nem. Helyette megismételte, yes, this is a big fucking deal, we are very proud of it. És pólókat kezdett osztogatni ezzel a három betűvel: BFD. Ezek ugye a Big Fucking Deal kezdőbetűi. Megcsinálták, megvédték, és büszkék voltak rá.”

Később:
„A politikai küzdelmek egy része – különösen az olyan szimbolikus ügy, amilyen egy beszéd értelmezése – alapvetően narratívák, értelmezések harca. Hatalmas mozgástered van. Amikor Orbán a választási törvény megsértésére hívott az „oszt jónapot!” beszédében, abból miért nem lett botrány? Mert Navracsics a következőképpen keretezte a sztorit: Ne szórakozzanak már! Azért vannak nem nyilvános rendezvények, hogy a pártvezetők lehetőséget kapjanak rá, hogy szabadon, időnként kontrollálatlanul és fésületlenül, zabolátlanul elmondják a dolgaikat. A szocialista párt elfogadta ezt a magyarázatot, és nem csinált belőle ügyet. Orbán lebontotta a kordont. A magyar bíróság megállapította a jogsértést. Orbán meg azt mondta: lehet, hogy a bíróság jogtalannak tartotta, de a mi igazságérzetünk szerint ez volt helyes, és ezzel el van intézve a történet. A Magyar Szocialista Párt nem csinált belőle ügyet.”

Gyurcsány maga ad magyarázatot is:
„Két dolog kell ahhoz, hogy ezeket a küzdelmeket meg lehessen vívni. Egy, hogy higgyél az igazadban. A magyar baloldal jelentős része és különösen a szocialista párt jelentős része nem hitt a reformpolitikánk igazában… Csinálta, mert hát, ugye, a kormányzás felelőssége és belső szociológiája nem engedte, hogy kitörjön, hogy nyíltan ott hagyja a kormányzást… a szocialista párt utódpárti jellege nem azt jelenti, amit a jobboldal folyton a fejéhez vág, vagyis hogy „komcsik”, átmentették magukat. Az utódpárti jellegnek az a lényege, hogy a párt kultúrája nem politikai versenypárti kultúra. …”

A szocialista párt veresége számtalan okra vezethető vissza, ezek közül az egyik fontos ok az, hogy politikusai hagyták, hogy olyan narratívák váljanak általánosan elfogadottá róluk, amit ellenfelük propagandagépezete állított elő, majd a kesztyű felvétele helyett elkezdtek ehhez alkalmazkodni. Ma az alkalmazkodásban ott tartanak, hogy részben maguk is elfogadják a sulykolt értelmezéseket, és félnek kiállni felvállalt céljaik és a volt miniszterelnökük mellett. Elviselik a lekezelést, inkább nem veszik észre a gúnyt, új arcokban reménykednek, akik úgymond még nem járatódtak le, mintha ez számítana, és nem a politikusi tehetség, az önazonosság és a következetes kiállás.

Ebből a szempontból mindegy, hogy az MSZP egy párt marad vagy szétesik a különböző víziók mentén. Az igazán fontos az, hogy az az egy vagy az a több párt képes legyen következetesen képviselni felvállalt céljait és értékeit, visszamenőleg is képes legyen azonosulni azzal, amit helyesnek tartott, és képes legyen szakítani azzal, ami visszahúzza, az aktuális közhangulattól függetlenül.

Leszegett fejjel nem fog menni.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

красные десна