rss      tw      fb
Keres

„Nekünk végünk”




Csak azt nem szeretném, hogy a „szoborvita” végső kifutásában elvezetne 1944. március 19-e bagatellizálásához. Mert, mint látom, olvasom, többen hajlandóságot éreznek rá, hogy ennek a dátumnak ne tulajdonítsanak jelentőséget. Legalábbis ne tekintsék sorsfordítónak. Végtére is a helyén maradt a kormányzó, ő nevezett ki miniszterelnököt, az meg minisztereket; helyén maradt a közigazgatás, helyükön maradtak a fő- és alispánok (egyetlenegy főispán, a Vas megyei Szücs István mondott le önként), szolgabírók, bírák, ügyészek, katonai vezetők, legföljebb néhány politikust és kellemetlen, németellenes notabilitást meg szupergazdag zsidót hurcolt el (előrelátó üzleti szándékkal) a Gestapo, de hát ezek a Hain Péter-féle, szélsőjobb uralta magyar politikai rendőrségnek amúgy is a bögyében voltak.


De azért azon a reggelen, amikor a német katonai járművek végigdübörögtek Budapest utcáin, emberekben, akik nem voltak se ispánok, se szolgabírók, se csendőrök, se katonatisztek, se miniszteriális tisztviselők, „csak”, mondjuk, munkaszolgálatosok, rettenetesen rossz érzések támadtak.


Még soha nem meséltem el, az írásaimban sem, de most megteszem. Apám és anyám az óbudai Nagyszombat és Lajos utca sarkán levő lakásuk ablakából nézték a németeket, és akkor az én (zsidó) apám azt mondta az én (keresztény) anyámnak, aki épp háromhónapos terhes volt velem: „NEKÜNK VÉGÜNK.”


Gondolom, senkinek nincs kétsége afelől, hogy kit jelölt a „nekünk”. Természetesen apám, aki jó ha kétszer látott engem életében, nem tudhatta előre, hogy a kormányzó szabad kezet ad Endrének és Bakynak; nem láthatta előre, mi lesz a vidéki zsidóság sorsa, hogy az édesanyja a gettóba kerül itt Pesten, de az ösztönei azt súgták neki, hogy itt a vég.


Holott neki személyesen a nyilas hatalomátvétel után még másfél hónapig egyáltalán nem volt. Munkaszolgálatosként se nagyon zaklatták, mert német papír- és írószergyárak magyarországi képviselőjeként dolgozott. Hagyták. Ukrajnába nem vitték, romeltakarításon dolgoztatták itt-ott, főként Budapesten, és elég gyakran hazaengedték. Hosszú éveket élt Németországban (még a hitleráj első éveiben is!), ahol a magyar útlevelébe akkor még semmilyen megkülönböztető jelzést nem ütöttek be, és anyám szerint nem szűnt meg a németeket – üzleti tisztességük miatt – tisztelni, ha nem csodálni. „Ein Mann, ein Wort” – erre a mondatra is ő tanította meg későbbi feleségét. Amikor hazatért, maradt a Castell-Faber és néhány nagy cég képviselője, egészen a haláláig (1944 decembere, Fertőrákos, nem tarkólövés, hanem tüdőgyulladás és lelki betegség) talán, mert a németeket nem érdekelte a származása. Anyámmal együtt vitték a boltot, illetve inkább anyám, mint ő. (Neki, a prolilánynak jobb volt az üzleti érzéke.) Hátrahagyott Hamburgban egy „törvénytelen” gyereket – még 1944 novemberében is fegyelmezetten utalta a budapesti német nagykövetségnek a gyerektartási pénzt. Sárga csillagot soha nem kellett viselnie, csak valamilyen fehér (?) karszalagot, ami az akkori idióta rendelkezések szerint egy munkaszolgálatos „árja párjának” (olyasvalakinek, aki nem zsidóval házasodott) kijárt.


És mégis. Megérezte március 19-én a vég(zet)et. De nem azt, ami elérte. Nem németek hajtották ki a nyugat felé tartó, gyalogos munkaszolgálatos menetbe 1944. november végén, hanem magyar nyilasok. Nem németek adták föl, amikor szökni próbált a menetből, hanem egy derék magyar polgár „vette őt le” a villamosról, ahová kétségbeesetten felugrott. A birodalmi sasos németeknek semmilyen közvetlen közük nem volt a halálához. Csak azoknak, akik a végsőkig együtt meneteltek velük. Március 19-e után egészen az összeomlásig. És ezek magyarok voltak. Nem épp „Gábrielek”, legfeljebb a szoboralkotó torz világképe szerint. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy a terepet a „készséges végrehajtóknak” (Goldhagen), a jövendő hóhéroknak a bevonuló német katonaság készítette elő, és ez az, amit az ablakból kibámuló apám megérzett. Alighanem.