Záptojásszag



Miközben a kormány egyre nagyobb sebességre kapcsol a társadalom további szétdúlása és ennek árán a saját monolit hatalma erősítése terén, a civil szférában is lezajlott egyfajta sebességváltás.


Az utcákon végre megjelentek a citoyenek. Olyan emberek, akiknek semmi közük a büszkeségüket kizárólag az általuk istenként csodált felsőbbségek hatalmi erejéből merítő alattvalókhoz.


Ezek az emberek jól-rosszul, hol profi, hol amatőr kivitelezéssel, de végre nevükön nevezték a problémákat, és egyértelművé tették, hogy vissza akarják társadalmasítani az országukat. Nem a hatalmon lévők politikai irányzatossága érdekli őket a legjobban, hanem az, hogy mit jelentenek ennél általánosabb szinten, illetve hogy milyen hatással vannak a társadalomra. És mivel a hatás minden értelemben romboló, adekvát módon barbároknak nevezték el őket. Ez a kijelentés a szerepét illetően fölér az 1987-ben elhangzott mondattal: „Kádárnak mennie kell.” Emellett a modernizáció elemi igényére is utal.


Amit a különböző tüntetések tábláin és beszédeiben érintett problémák köre felrajzolt, az nem egyéb, mint az elemi szabadságigények és a demokráciaeszmények köre. A szónokok a netadón kívül az EU-hoz való viszony eltorzításáról, a politikai elit kóros urizálásáról, érdemtelen és mások kisemmizéséből eredő meggazdagodásáról (egyszerűbben szólva tolvajtempójáról), a gyerekszegénységről és az éhezésről, a származási és nemi különbségtételek mételyéről, az emigrálás kényszerűségéről, a sajtó- és véleményszabadság valamint az oktatási szabadság megtámadásáról, a méltányosság kiiktatásáról, a NER hazug voltáról, a jogrend szétveréséről, az egészségügy és nyugdíjrendszer katasztrofális helyzetéről beszéltek.


Fellépésükben az a társadalmi tudatosság és aktivitás a legfontosabb, amelyet a Hívatlanul nevű csoport Állítsátok meg a barbárokat! című felhívása így fogalmazott meg: „Felszólítunk minden felelős állampolgárt, hogy keresse az aktív cselekvés lehetőségét!” A többi csoport – a Nem Némulunk El, a Humán Platform, a Magyar Szolidaritási Mozgalom, a Krétakör, az Egymillióan a sajtószabadságért, a Hálózat a Tanszabadságért, az Oktatói Hálózat vagy a Korrupcióellenes Szövetség stb. – ugyanezt az alapeszmét követi, amelynek jegyében további civil csoportokkal keresik az együttműködési lehetőségeket. Ha lassan is, de formálódnak a számukra használhatónak látszó szakszervezetekkel és karitatív csoportokkal kialakított szövetkezések, alakulnak az egymás közötti tárgyalások. Elképzelhető, hogy pártok is kinőnek a szerveződésekből, de ha a többségük megmarad civilnek, már az is lehetővé teszi, hogy jelentős politikai erőt jelentsenek, a teljes egészében hitelét vesztettnek látszó pártstruktúra mellett.


Mindez kérdések garmadáját veti fel, a „nemzeti kerekasztal vagy robbanás” dilemmájától a jogrend visszaállításának konkrét megoldási lehetőségein keresztül addig, hogy vajon látszik-e valamiféle megújulási tendencia a demokratikus oldal jelenlegi pártjainál, és ha igen, akkor miért nem. Realitás-e egy szakértői kormány álma, és egyáltalán: van-e értelme ilyesmiről álmodozni? Az, hogy a modellváltások vagy rendszerváltások megszületéséhez szükséges feltételek alapja már megvan, egyértelmű: a civil szervezeteknek sikerült egy meglehetősen széles, vegyes összetételű és nem pusztán a fővároshoz kötődő, hanem más városokban és külföldön is aktív tömegbázist létrehozniuk. Lassan minden harmadik napra jut egy demonstráció, és ahány tüntetés, annyi szervezetet és annyiféle jelenlévőt látunk – most aztán igazán nem lehet azzal vádolni a tüntetéseket, hogy mindig csak ugyanazokkal a jól ismert arcokkal találkozunk rajtuk. De vajon elegendő-e a tömegbázis léte? Mi történik, ha semmit nem érnek el, vagy ha elérnek visszalépéseket? Összefonódhat-e mindez az egyéb, bojkott jellegű tiltakozásokkal, és várható-e, hogy a tiltakozások egyszer csak sztrájkokká is kiszélesednek? Elindult-e már bármiféle olyan folyamat, amely arra mutat, hogy van esély a maffiához köthető gazdasági szereplők meggyengítésére, esetleg olyan mértékben, hogy már ne érje meg nekik kitartani Orbán mellett?


Még feltűnőbb jelensége volt a tüntetéssorozatnak, hogy a Jobbik és csatolt részei döntően passzívak maradtak, ami nagyon fontos jelzés. Ez vélhetően nemcsak azért volt így, mert a tüntetők minden pártot felszólítottak a távolmaradásra, hanem sokkal inkább azért, mert a szemléletmódjuk és az általuk középpontba állított kérdések önmagukban megnehezítették a szélsőjobb dolgát. A jelek szerint ez egyformán képtelenné vált akár provokációk megszervezésére*, akár arra, hogy párhuzamos tüntetéseken „repüljön rá” a civilek által fölvetett témák bármelyikére. Így hiába azonos a hadállás– „Vesszen Orbán!” –, a tüntetéseken elhangzottaknak egyetlen olyan pontja sincs, amelyre ők rácsatlakozhatnának. Ám semmit sem tudunk arról, mi történik náluk jelenleg a mélyben. Valaki vizsgálódik ez ügyben? Ha igen, mire jutott? Milyen stratégiák várhatók a Jobbiktól?


További, jellemző következménye a tüntetéssorozatnak, hogy miközben a kormány propaganda-sajtójának legkeményebb része hol pártkommandóként (Nagy Emília tanár iskolai letámadása), hol közönséges kápóként kezdett viselkedni (számonkérő körlevél szerkesztőségekhez a tagok szerfogyasztási szokásairól), néhányan megkezdték az irhájuk mentését, és fölfedezték önmagukban a probléma feldolgozására is képes újságírót. Ők egyelőre nincsenek sokan, de Pokorni és Semjén személyében már párjuk is akadt a politikusok között. Van tehát egy picinyke, szakadárnak tetsző mezőny. Rá kéne kérdezni tehát hozzáértőknél, hogy vajon emellett léteznek-e olyan mozgások, amelyek elvezetnek oda, hogy a Fidesz felismerje Orbán veszélyességét és gondoskodjon a teljes politikai kiiktatásáról. Miközben pártként igyekszik inkább konzervatív, mint jobboldali, és inkább konszolidáló, mint uszító erőként továbblépni. Az ugyanis egyelőre nem látszik körvonalazódni, hogy a Fidesz pusztán kívülről és még az előtt megbuktatható-e, hogy változtatni lehetne a hatályos választási törvényeken. Mert a jelenlegi formájában semmiképp sem alkalmas rá, hogy bármiféle többoldalú tárgyalások demokratikus résztvevője legyen. Ki mit lát és gondol erről?


Mindezek a kérdések azonban csak nagyon esetlegesen töltik meg azt a sajtót és azt a rádiót, amely elvileg a fordulaton dolgozó „újak” szándékainak közvetítője, helyzetük ismertetője és elemzője lenne. Mintha be sem indult volna ebben az országban semmi, ami fontos és ami a változást készíti elő.


A Klubrádió Hetes stúdiójában például az amúgy kiváló Berecz Anna, a heti összefoglaló-elemző műsor összes további résztvevőjének csendes asszisztálásával azt adta elő, hogy szerinte túl sok szervezet hívja utcára az embereket és túl gyakran. Így valószínűleg igaza lesz a Fidesznek, és a tüntetések egy idő után el fognak halni.


Mintha a tüntetéseknek mindig ugyanaz a pesti népség lenne a résztvevője, amely azonban a súlyos napfény- és vitaminhiányától elgyötörve hamarosan ágyába zuhan, és mintha az elemzők mit sem hallottak volna arról, hogy itt valamiféle újak léptek színre. A műsor ment tovább, a kormány elterelő hadműveleteinek és nyilvánvaló aljasságainak részletezésével tekeregve az ország rothadását jelző úton, sokadszorra is felpörgetve a húgyügyi program vagy az M0-s matrica kétségtelenül kabaréba illő témáját.


Ám közben itt a legkevésbé sem kabaré zajlik. Az országban emberek százezrei léptek már túl a kormányon, és mivel az ő bőrükre megy a játék, nem érdekli őket a sok szemétség. Inkább arra kíváncsiak, hol és milyen módon lehetne továbblépni. A liberális demokratának mondott rádióban azonban olykor mintha Orbánt akarnák igazolni: csak az az érdekes, hogy mi történik a hatalomban.


És bár jobb sorsra érdemesek, ezúttal a szavaikkal iszonyú záptojásszagot árasztottak.





* Kivétellé vált az eddigi utolsó, december 16-ai Nincs hova hátrálnunk! elnevezésű tüntetés, amelyre Budaházy György és kb. húszfős csapata mégis aktivizálta magát. A tüntetők viszont hűek maradtak az eddigiekhez: reflexszerűen körülvették az „Európa nem!” feliratú táblával befurakodó árpádsávosokat, és a „Nácik, haza!” rigmust skandálták. Végül a rendőri intézkedések véget vetettek a neonácik jelenlétének.