rss      tw      fb
Keres

Sajtósirató

A múlt hét vége az MTI megszüntetéséről (pontosabban annak szándékáról)  szóló hírrel köszöntött be, ez a hét pedig a román média összeomlásának további híreivel kezdődött. Az elmúlt hetekben megszűnt öt vagy hat lap (már nem is tudom követni a csődbejelentéseket), nyilatkozatháború tört ki a sajtóban dolgozók (vö. újságírók) fizetéséről, társadalombiztosítási hozzájárulásáról, pontosabban hozzá nem járulásáról. Elrettentő adatok röpködnek arról, hogy több ezer sajtós maradt és marad a továbbiakban is az utcán (úristen, több ezren dolgoznak ebben a szakmában, ha szakma ez egyáltalán), kegyetlen tények azzal kapcsolatban, hogyan csökkennek a példányszámok, hogyan zsugorodik a reklámpiac (kb. tízmillió euróval jut kevesebb az idén printreklámra, mint tavaly, hát ki gondolta, hogy van ennyi pénz  a világon?). Szilánkos események ezek persze, de a töredékek mögött mégiscsak ugyanaz a folyamat zajlik itt is, ott is. A félpiaci, félig szubvencionált sajtó nem életképes, a régi struktúrák már nem működőképesek (talán soha nem is voltak azok), újakat pedig nem sikerült létrehozni, a politika saját túlélési ösztöneinek gátlástalanul teret engedve kíméletlenül leszámol, amikor csak teheti. És teheti.

Egyelőre még abban a stádiumban vagyunk, hogy emberi sorsok elszigetelten, csendben omlanak össze, maguk alá temetik az ott dolgozókat az összeomló lapok. Még mindenkiben pislákol a remény, hogy ez csak egy kis átmeneti zavar, kis magánéleti idétlenkedés, hogy majd csak lesz valahogy. Még visszafogottan, szégyenlősen keres a többség új munkát, vagy legalább bedolgozói státuszt. Még – ha halványan is – de élnek a sajtómítoszok, az újságíró legendák, generációváltás nem ment végbe, csak generációsorvadás. Romániában – írom ezt magyarázólag, hátha Magyarországon nem értik – ugyanis nincs újgenerációs újságírás. Hírgyárak vannak, kegyetlen napi penzumokkal, steril, jól ellenőrzött szabályokkal, futószalag-tartalomgyártással. Esély sincs a kitörésre.

Akik pedig ismerik a másfajta kommunikáció szabályait, azok körül lassan, szisztematikusan elfogy a levegő. Nemcsak azért, mert elegánsan és kíméletlenül kinyírják őket (mert kellemetlenek, mert időszerűtlenek a szó klasszikus, nietzschei értelmében), hanem mert tényleg nem találják a helyüket, a hangjukat. Kedvelt műfajaik átalakultak vagy eltűntek, új műfajt és új stílust nem tanultak, nem teremtettek. A publicisztika kegyetlenebb, felszínesebb, rövidebb, tömörebb, sok esetben bravúrosabb lett, a szó negatív és pozitív értelmében közpréda. A riport költséges, privilegizált luxus, infrastruktúraigénnyel, sokváltozós feltételekkel. Vagy van hozzá megfelelő sajtó, vagy nincs. Inkább nincs. Az interjú kommunikációzavaros időkben egyszerűen nem működik, a partneri viszonyt, a dialógust nem ismerő közéletben művelhetetlen. Folytathatnám.

Egy a lényeg, a sajtó, a sajtó körüli szellemi élet, eddigi formáinak megfelelően, összeomlásra ítéltetett. Lám, Romániában egész másként, egész másért, ugyanaz zajlik, vagy legalábbis nagyon hasonló dolgok történnek. Nem, nemcsak azért, mert kormányváltás készül Magyarországon (mert leszámolás vár a magyar baloldali értelmiségre, a régi idők megejtő tanújára). Nemcsak azért, mert Romániában a sajtó sikertelenül összefogott, hogy megpuccsolja Basescut, és most kukoricán térdepel, szünet nélkül. Nemcsak azért, mert az új média átrendezi a nyilvánosság tereit.

Egyszerűen azért, mert kiürült, erejét és értelmét vesztette ez a félig szakmai, félig vazallus, kiszolgáltatott és mégis önállóságra (vö. Szakmaiságra) törekvő sajtó.

És ez nem azt jelenti, hogy nem lehet jó tartalmat gyártani, dialógust kikényszeríteni, szellemi és szakmai értelemben életben maradni. De az életben maradáshoz rengeteg kegyetlenségre van szükség. Önfelszámoló, önkritikus kegyetlenségre. Egyelőre ennek az ideje még nem jött el. Egyelőre mindenki a túlélésre játszik, miközben tényleg újságírók (és olvasók) százai kerülnek egzisztenciálisan kiszolgáltatott helyzetbe, marginalizálódnak, kotródnak el csendben a szakma szélére, vagy még azon is túlra. Emlékezzünk tisztelettel rájuk (magunkra), tényleg  valódi tragédiák zajlanak.

Egyetlen korántsem vigasztaló szót lehet mondani nekik, magunknak: ugyanoda, ugyanúgy nincs visszaút. És nincs is miért visszatérni.


Ha tetszett az írás, ajánlja másoknak is!

видеокамеры купить в москвепоиск на сайте через гуглпрокурор Данильченко Юрий