Mennybőlazangyal

– Itt vagyok! – ragyogta be a teret Mennybőlazangyal, és pikk-pakk, gyorsan körberakta ajándékokkal a karácsonyfát. Azután dolga végeztével ráült az egyik legszebb ág tetejére.

– Hahó!

A Királykisasszony azonban észre sem vette. A szemét mosogatta zsályafőzettel.

– Te mit csinálsz tulajdonképpen?

– Nem látod? Be van gyulladva a szemem. És hörgőgyulladásom is van, antibiotikumot kell szednem.

– De, látom – mondta Mennybőlazangyal, és tényleg látta: a Királykisasszonyt beteggé tette a sok sírás.

– De hát miért sírsz? – kérdezte tőle – Nézd meg, milyen sokan szeretnek! Annyi ajándékot hoztam a barátaidtól, hogy út közben háromszor is meg kellett állnom. Az igaz, hogy már én sem vagyok egy mai lidérctojás…

A királykisasszony nem szólt semmit, csak bánatosan arrébb rakta a zsályás tálat, és gyengéden az ölébe vette a lábánál pislogó varangyosbékát.

– Ja, már értem – bólintott Mennybőlazangyal. – Te most azt hiszed, hogy ezt kell csókolgatnod.

– Mi az, hogy „azt hiszem”? Kétségbe vonod a realitásérzékemet? Én nem „azt hiszem”, én tudom, és érzem, hogy őt kell csókolgatnom. Ő az, akit az isten is nekem teremtett, és akit vissza kell varázsolnom. Csak hát sajnos még nem sikerült.

Mennybőlazangyal kissé szkeptikusan méregette a békát. Meg kell adni: nagyon vonzó volt a gyémántköves, ragyogó koronácskájával a fején, hermelingalléros, bordó palástjával a vállán, s a kíváncsi, átható tekintetével, de azért, köztünk legyen szólva, a palást alól elég ronda, árulkodóan göcsörtös-karmos lábak lógtak ki. Inkább egy vén kéjenc lábaira hasonlítottak, semmint egy elvarázsolt királyfiéra. Mondott is valamit Mennybőlazangyal, hogy azért erre is kéne figyelni, de ettől a Királykisasszony szeméből csak még jobban záporoztak a könnyek.

– Hát már te sem értesz meg engem?– zokogta kétségbeesve. – De hát én látom őt, az igazi énjét, én felismertem benne a királyfit, nekem megmutatta! Tessék, itt van, nézd meg te is, a saját szemeddel! Ott ül!

És a Királykisasszony hatalmas fényt eresztett a saját testéből az ölében feszítő varangyosbékára, amitől a béka valóban maga is fölragyogott. Egészen olyan lett, mint akiben tényleg ott mosolyog egy kedves, melegszívű, odaadó és csak jóra képes Kiskirályfi.

– Na, na? – mutatott a képre a Királykisasszony – Ugye? Ugye, hogy te is látod?!

Mennybőlazangyal azonban dühbe gurult:

– Tudod mit látok? A te fényedet látom! A te gyönyörű fényedet, amit képes vagy magadból előállítani. Meg azt látom, hogy amikor teliragyogod őt, akkor ugrál, és boldog, hogy milyen jó világos van. És aztán annyi. Esze ágában sincs visszaragyogni rád! Értsd már meg, ebből a varangyból már az életben nem lesz Kiskirályfi. Ez egy totálisan amnéziás béka.

– Nem igaz! – kiabált vele a Királykisasszony – Én láttam őt felragyogni! Én tudom, hogy emlékszik önmagára!

– Dehogy láttad! A saját szereteted visszfényét láttad. És úgy elkábultál tőle, hogy már mást nem is veszel észre. Így el fognak hagyni a barátaid.

A Királykisasszony szeme csak úgy villámlott a dühtől:

– Te mondod? Te mondod ezt nekem, aki egy magasabb világból jöttél? És én neked mondjam, hogy a szeretetnek megváltó ereje van? Most higgyem el, hogy nem érted: ezt a békát nekem kell megváltani, mert én vagyok az, aki látom őt, és mert képes vagyok a rútságában is megszeretni? Jaj istenem, ha te sem értesz, akkor ki ért meg engem?

Mennybőlazangyal zavartan elhallgatott. Most mit mondjon erre? Munkaköri kötelessége azt képviselni, hogy a szeretetnek megváltó ereje van. Ott van leírva a Mennyei Alkotmány preambulumában. Alapkérdés. Ráadásul ma karácsony van. De hogy ez a béka itt nem fog megváltódni, az is biztos. A szerencsétlen, megváltó hajlamú Királykisasszony meg rá fog menni. Még a végén elemészti magát. Na nem, ennyit egyetlen elmélet sem ér, még akkor sem, ha benne van bármiféle magasztos szövegekben. Ebből elég. Amnéziás békát nem kell csókolgatni. Az már úgyis rég el van veszve, a szeretet mindenféle elméletének szempontjából. Nem tényező. Az tényező, aki képes a szeretetre. Mennybőlazangyal döntött: ha fájdalmak árán is, de meg fogja menteni a Királykisasszonyt.

– Csiribí, csiribá – emelte föl a kezét, és olyan undorító mocsarat varázsolt a terem közepére, hogy csak úgy bűzlött. Nyüzsgött benne a sok, alattomos véglény, hamis csillogással kábító puhatestű, az egymás szemébe vigyorgó, aztán a másikat hátulról ledöfő csúszómászó, a szélén meg iszonyatos hangú szirének énekeltek.


Frod Eyes – flickr/daniel-james

Ami azt illeti, a varangyos most valóban felragyogott. Ez az! Nem volt rossz, kedvére való volt a Királykisasszony ölét is kihasználni, na de hát mégiscsak a mocsár az ő igazi közege! Azt szokta meg, abban van otthon. Dehogy akar ő visszavarázslódni! Micsoda marhaság, már rég köze nincs ehhez. Egy pillanat alatt kiugrott a Királykisasszony öléből, és boldogan vetette be magát a mocsári népség közé. Már járta is a tangót egy útszéli kétéltűvel.

Szegény Királykisasszony, ott rögtön elájult, alig tudták a többiek észhez téríteni. Ám azután kinyitotta a szemét, és végre örülni tudott a barátainak.

A karácsony is elmúlt, és Mennybőlazangyal most egy évig nem lesz jelen, csak ígéretként.

A Királykisasszonynak még van könnye bőven, de már beírta a Nagykönyvbe, hogy nem kell minden varázslatot komolyan venni. És hogy az ember végül is csak önmagának lehet a megváltója.


A világ mélyéről pedig kajánul nézi a Főboszorkány, s a keze alól futószalagon csak jönnek és jönnek a varangyosbékák.


Lévai Júlia                  


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!