rss      tw      fb
Keres

Izgatóan dögunalmas aktus



A hír: Több rádiós forrás szerint a Pál Utcai Fiúk új, Balatonszepezd című számát Koltay Gergely intendáns a dal egyetlen sora – „Felhők jönnek Magyarországra” – miatt tiltotta le az MR2 (Petőfi rádió) lejátszási listáiról. Koltay azonban tagadta ezt, és a szám gyenge minőségére hivatkozott. Mások (az ez ügyben perdöntő rádiós értekezlet „kisúgói”) szerint azonban a nacionalista nézeteiről ismert intendáns kódolt pesszimista politikai üzenetet sejtett az őszről és az elmúlásról szóló dalszövegben. Az eseménnyel kizárólag azért érdemes foglalkozni, amiért az összes hasonlóval: karakteres sorba illeszkedik, s a körülötte kialakuló reakcióknak szintén jelzés értékük van, vagyis az esemény modell.

„Felhők jönnek Magyarországra” – az intendáns többek által bizonygatott véleménye szerint ez tehát úgy áthallásos, hogy lejátszása búbánatba verné az embereket egy olyan helyzetben, amikor pedig a kormány jósága az élet minden szférájára kisugárzik. A szöveges zeneszámok e szerint elsősorban propagandisztikus funkciót töltenek be, a pesszimizmus pedig helytelen, nem adekvát érzés, hiszen a kormány mindenhatóan jó.

Hosszasan nem részletezem az ilyenkor kötelező kűrként felidézendő tridenti zsinat példáját, csak a lényegre szorítkozom: az egyház akkor (1545–63) azért üzent hadat a többszólamú kórusművek műfajának, mert ezekbe egyfelől világi jellegű szövegek is becsusszanhatnak (ami a lelkek elkárhozásához vezető úton az egyik legbiztosabb lépés), másfelől mert a sok, egymásba gabalyodó szólam miatt nehezen érteni a fontos és terjesztendő egyházi propaganda-üzeneteket. Szerencsére a kor legnagyobb zenésze, Palestrina belülről bomlasztotta a rendszert, így ezek a hatalmi-propagandisztikus törekvések nem tudták megakadályozni az európai többszólamúság szárba szökkenését, majd egyedülálló diadalmenetét. Amely azóta is tart, szemben az egyház zenéket regulázó gyakorlatával. Hasonló törekvésekkel később az összes totalitárius rendszer kísérletezett, és való igaz, hogy adott időintervallumban akár tömegek életét keserítette meg, akár műfajokat kényszerített fölösleges kitérőkre, hosszú távon mindig a művészi anyag belső szabadságai győztek.

Ami ebben a mostani helyzetben még említésre méltó, az az, ahogyan ezekkel az akciókkal újra és újra fölfedeztetik velünk az „izgatóan dögunalmas aktus” kategóriáját. Hiszen nincs közhelyesebb konklúzió annál, mint hogy már megint azt látjuk: egy jobboldali és harcosan antikommunista vezető mást sem tesz, mint kényszeresen ismételgeti nemhogy az előző, hanem tényleg a még régebbi kommunista rezsim kliséit. Mintha csak egész életében ezt gyakorolta volna.


Advanced Military Free Fall Training – flickr/DVIDSHUB

Az igazi kérdés persze az, hogy honnan a bánatból termelődnek most bele a hatalmi pozíciókba olyan emberek (Koltay csak egy a sorban), akik itt éltek ugyan az elmúlt időszakban, mi több, identitásukat ennek aktív tagadásából nyerik, mégis úgy viselkednek, mintha fogalmuk se lenne a saját ellenfelükről. Egyáltalán nem értik, mi történt az előző rendszerben, s hogy annak melyek voltak a tipikus jellemzői, ezért gondolkodás nélkül megismétlik az összes rossz mechanizmusát, a dzsentri-tempótól az „éljen a hierarchia!” jelszaván át a revansizmusig és az antiliberalizmusig.

Ami itt Koltaynál is visszaköszönt – hogy t.i. a szövegeket illetően az élet minden jelenségénél figyelembe kell venni: bármelyik a hatalmi helyzet metaforája is lehet –, ezt ráadásul tényleg csak a Rákosi-rendszer gyakorolta. Akkor generálta maga a hatalom azt a fajta áthallásosságot, amelyben például a konkrét, barométerrel mérhető légköri derűre mindig vissza kellett vetíteni az idegrendszerekkel mérhető politikai derű állapotát, úgy, mintha a kettő a valóságban is azonos lenne, és nemcsak képletesen. Akkor nem minősült viccnek, hogy ha a május elsejei felvonulások előtt rossz idő közelített: a tényt az időjárásjelentésekben szinte az elhallgatásig enyhíteni kellett. A Kádár-rendszerben hajtószíj-szerepet vállaló értelmiségi vezetők viszont már csak a röhejesség veszélyének vállalásával csinálhattak cirkuszt például abból, hogy október huszonharmadikán a rádióban ötvenhat mázsa elrohadt krumpliról beszéltek a hírekben, vagy hogy az egyik zenei műsor ideje éppen ötvenhat percre jött ki. (Csináltak is cirkuszt, és röhejesekké váltak.)

A hetvenes-nyolcvanas években Koltaynak már azt kellett (volna) látnia, hogy az áthallásos beszéd nem a végrehajtók, hanem a szakértelmiségiek – írók, újságírók, zenészek – privilégiumává lett, a metaforákra épülő, kettős beszédet elsősorban ők gyakorolták. És a hatalom ezt cinikus attitűddel tűrte, mert pontosan tudta, hogy rétegműfajokról van szó, hogy a többség oda se figyel, és nem is érti. A hatalomnak a nyílt és egyértelmű beszéd volt az igazi ellensége, nem az áthallásos, amely kétségkívül az előkészítője volt a nyíltnak, de ez egy másik kérdés.

Természetesen volt kivétel, vagyis alkalmazott kódolt beszédet a hatalom is. Ezt olyankor tette, amikor számára kínos társadalmi jelenségeket akart eltitkolni, például az igazságosság hiányát leleplező szegénység jelenlétét. Ugyanakkor a helyzetre megoldásokat kellett keresnie, így a társadalomtudományban már nem kerülhette ki a témát. Ezért választotta azt a megoldást, hogy bizonyos témákon már lehessen dolgozni, de a nyilvánosság előtt csak kódoltan lehessen megnevezni őket. Így a szociológia végezhetett kutatásokat a szegénységről és beszélhetett is róla, ám a fogalmat kizárólag a tudományos „depriváció” névvel jelölhette meg, nehogy az érintett, „nem tudományos” állampolgárok megértsék, hogy a jelenség esetleg őket is fenyegetheti, amivel ledőlt volna a totális biztonság mítosza is. (Lám, a társadalom kettéosztása valamely, kizárólag hatalmi érdek és fantázia szülte dimenzióban már akkor is szívós gyakorlat volt.)

Az MR2 intendánsa és a hozzá hasonlók (akik most nyilván ugyanígy be fognak indulni) azonban nem ezt látták. Hogy mit, arról az ő önbevallásos válaszaik híján csak találgathatunk. (Egyáltalán nem volna érdektelen alaposan kikérdezni a most hatalomba kerülőket, hogy melyik fogalom milyen jelentéssel tárolódik az agyukban. Mesélik, hogy az egyik kereskedelmi rádiónál a tulajdonosváltások miatt ugyancsak jobboldaliak kerültek pozíciókba. Azzal kezdték, hogy az egész rádiót, úgy, ahogy van, kommunistának minősítették. Az életkori átlag a rádiónál 35 év körüli, és az adó kifejezetten egy jól behatárolható szakterülettel foglalkozik, nem közvetlenül a politikával. Mit hisznek a most odaérkező, állítólag képzett emberek, mit jelent az, hogy „kommunista”?) Egy azonban biztos: az MR2 esetében az intendáns egyrészt arra tartott igényt, hogy maga vizionáljon metaforisztikus tartalmakat egy elé kerülő szövegben, majd úgy döntsön, hogy ezzel nem lehet megtörni a „jó kormányunk van, tehát jó a kedvünk” kívánalmát.

Másrészt viszont – és ez egyszerre kétségbeejtő és reményt keltő – az intendáns abban a pillanatban feladta álláspontját, hogy az ügye a nyilvánosság elé került.

Kétségbeejtő, mert azt jelzi, hogy ugyanúgy létezik nála a kamarilla-politika, ahogyan az előző rendszerben is létezett, és ugyanúgy fél attól a nyilvánosságtól, amelynek területén vezetéshez jutott.

Reményt keltő, mert az eset azt is mutatja: a mai, alapvetően nyílt társadalomban ugyanazt ugyanúgy már nem lehet megtenni, mert mindig akadnak, akik leleplezik: lehet a nyilvánossághoz apellálni. Az eltelt húsz évben mégiscsak begyakorlódott, hogy vannak érvényes hivatkozási pontok.

Csak éppen mindez mérhetetlenül fölösleges, pénzt és időt rabló, idegeket nyuvasztó munka, amely örökös harci készenlétbe kényszerít mindenkit, akinek van hivatása, és inkább azzal szeretne foglalkozni a nyilvánosságban. Ehelyett most kivont karddal kell védelmeznie a hétköznapi lét finom szövedékeit, amelyekről érzi és tudja, hogy csupán látszólag másodrangúak, igazából létfontosságúak, hiszen ezek biztosítják az összetartozás, a kulturális közösség és általában az együttérzés létét, s mindezeken keresztül a közös cselekvés lehetőségeit. Éppen azt, amiről a szövedékeinket szétszabdaló, antidemokratikus jobboldal „hazafiság”, „közmegegyezés” meg „történelmi tudat” címén istentelenül hamisan szónokolni szokott.

Lassan kezdem elhinni, hogy létezik a turáni átok, csak időközben annyira összevissza kódolták a feloldásához való varázsigét, hogy már senki sem tudja dekódolni.



Lévai Júlia                  


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!