„Eszemben sincs feladni” – I.


      (Gyurcsány Ferenc értékelt)


Ez lehetne a mottója Gyurcsány Ferenc február 18-án előadott rendhagyó évértékelésének, amelyből kiderült, visszatér a politikai küzdőtérre, mert – mind mondta – maradt elegendő muníciója a folytatáshoz, és mert az eredeti célkitűzések igazságába vetett hite nem változott.

Születtek tárgyszerű hírösszefoglalók az elhangzottakról és születtek ún. véleménycikkek, elemzői kommentárok, összességében kevés érdemi értékelés. Néhány nap elteltével, megismerve a különböző reakciókat, arról beszélnék, ami ezekből kimaradt vagy nem kapott hangsúlyt.

Gyurcsány Ferenc megszólalásait menetrendszerűen kíséri egy „kórus”, miként annak idején a kereplőzők és füttyögők hada is elmaradhatatlan volt a nyilvános szereplésein. Ez a kórus mindig siet megénekelni, hogy Gyurcsány tartsa magát távol a politikai közélettől. Lehetőleg örökre. Én nem értek egyet a kórussal. Egyrészt, mert úgy gondolom, amíg a plurális parlamenti demokrácia működésének és a szabad választásoknak legalább nyomokban fellelhető esélye van, addig nem elvitatható joga minden politikusnak, hogy eldöntse, vissza akar-e térni és mikor a politikai küzdőtérre. Ő viseli ennek a felelősségét, az övé a kockázata is. Másrészt, mert úgy gondolom, van mit tennie. Az egyedüli kérdés, hogy van-e mondandója, és arra van-e igény.

Azzal persze lehet és kell vitatkozni, hogy milyen célokat, prioritásokat, programot határoz meg, milyen értékrend nevében. Az úgynevezett politikai elemzések és publicisztikák többsége azonban arról tanúskodik, hogy a dolognak ez a része a szerzőket nem érdekli. Sok a kész vélemény, amely bármikor előhúzható a kalapból, függetlenül attól, hogy mi történik. Ezekre és a „miértre” később térek vissza.


Az én verzióm: Gyurcsány programja és etikája

Rendhagyó évértékelésről beszéltem, mert más volt ez, több, mint évértékelés. Egy választási vereség okainak számbavétele, a felelősség önkritikus elvállalása, kísérlet a vereség tágabb összefüggések feltárására, a jelenlegi kormányzás mibenlétének pontos definiálása, ennek alapján egy másfajta ellenzékiség megfogalmazása, mindebből az MSZP-re vonatkozó következmények meghatározása, vagyis programajánlat.

Az elmúlt ciklusokban gyakran rótta fel a közvélemény, hogy a politikusokat csak a népszerűség érdekli, ehhez igazítják az üzeneteiket. Mindent ennek rendelnek alá. Ezért külön említésre méltónak tartom, hogy Gyurcsány azt hangsúlyozta, nem keresi a többség kegyét:

„Nem aszerint választom meg a mondataimat, hogy azokkal hányan értenek egyet, mert csak egyetlenegy dolog vezérel: az, hogy megosszam Önökkel a véleményemet, javaslataimat, terveimet. Érvelni fogok az igazam mellett, de nem kívánom elcsábítani Önöket. Nem a többséget keresem mindenáron, hanem az általam helyesnek vélt utat, az általam helyesnek vélt igazságot.”

Ez az attitűd jellemezte most Gyurcsány egész fellépését. Arra helyezte a hangsúlyt, hogy világossá tegye: miért van itt. Mi az, amit változatlanul vall? Mik a teendők?

A kritikus ismertetésekből általában kimaradtak azok az alapvetések, amelyek jelzik, hogy ő egy másik Magyarország-képet állít szembe azzal, amelynek a körvonalait a jelenlegi ciklusban a kötcsei beszéd, a NENyi, az alkotmány semmibevétele, a napi érdekeknek alárendelt módosítgatása, az Alkotmánybíróság jogkörének szűkítése, minden jogállami intézmény elfoglalása, a parlament törvénygyárrá degradálása, a média eluralása és a konszenzus igénye nélküli alkotmányozás rajzolnak meg. Ezzel ő a „szabad polgárok szabad Magyarországát” helyezi szembe, ahol mindenkinek jár az esély az emberi élethez, ahol szabadon lehet dönteni politikai, vallási, kulturális meggyőződésről, szexuális identitásról, ahol biztosított a tudomány, a művészet és a kultúra autonómiája, ahol nincs cenzúra. Akkor is ez lehet csak a cél, ha tudható, „hogy a szabadság lehetőségek nélkül sokaknak mégiscsak teher”.

(Egyáltalán nem mellékes kérdésről van szó, hanem arról, hogy itt valóban rendszerváltozás történik, és ez a rendszerváltás a szabad polgárok szabad országát úgy alakítja át, hogy az alkotmányos jogállam biztosítékait kikapcsolva egyre nagyobb teret hódíthat az önkény.

Sajátos, hogy az elmúlt 10 hónapnak ez a tapasztalata nem jelenik meg azokban az írásokban, amelyek a beszéddel foglalkoznak.)

Gyurcsány kijelentette: szociáldemokratának tekinti magát, de nem egy osztályt, hanem hazája egészét kívánja szolgálni. Ez a mondat szintén tágabb kontextusba kerül, ha a kötcsei beszédre gondolunk, mert Gyurcsány nem helyezi egyik értékrendet a másik fölé.

Megpróbált távolabbi és közeli történelmi összefüggéseket felvillantani a baloldali-liberális oldal, illetve a szocialista kormányok vereségének okait keresve, hogy a rendszerváltáskor megfogalmazódó céloktól – szabadság és jólét – miként juthattunk el mára odáig, hogy a szabadság korlátozását az ország ennyire bénultan veszi tudomásul a jólét biztosítása fejében, holott tudható, ez tévút.

„… Tudom, hogy a magyar emberek többsége rosszul érzi magát ebben a húszéves új világban. Nincs túl jó véleménnyel a rendszerváltozásról, ha kérdezik, akkor inkább nem szereti a piacgazdaság új rendjét, a demokráciát pedig legtöbbször tehetségtelen, korrupt politikusok veszekedésének látja. […] Érteni vélem a történelmi nosztalgia okát. Az új rend, a demokrácia, a szociális piacgazdaság a többség számára kevés érzékelhető jót hozott. Kevesebb lett a munkahely, alig növekedtek a jövedelmek, ráadásul minden bizonytalan, mindenért küzdeni kell, állandó versenyhelyzet van, az új elit meg mintha érzéketlen lenne a többség gondjai iránt.
És miután nincs senki, akinek lenne könnyű programja a holnapra, ezért hát jönnek azok, akik a múltat adják el a jövő programjaként. Hiszen olyan jó hinni a történelmi nagyságban, a biztonságos, bár szerény gyarapodás ígéretében. Muszáj kiábrándítani honfitársaimat: nem fog visszajönni Tisza István, és nem fog visszajönni Kádár János országlása sem. A múltat le kell zárni.
[…]
Mi, magyarok, a ’legvidámabb barakk’ lakói jobban éltünk, mint a Varsói Szerződés többi országának lakói pár évtizeddel ezelőtt. Többet fogyasztottunk és többet utaztunk. […] Valljuk be: nem volt rossz magyarnak lenni a hetvenes-nyolcvanas évek Közép-Kelet-Európájában! Ott és akkor. És mi tagadás, talán éppen ezért mi elsősorban nem is a nagyobb szabadságot, hanem a még nagyobb jólétet kerestük a rendszerváltozásban.
De hoppon maradtunk […], mert a szabadság nem egyenlő a jóléttel. Csak a feltétele – mondom én. De polgártársaim jelentős része ezt éppen ellenkezőnek látja: szerintük ez a fene nagy szabadság a jólét ellenfele.
[…]
… a miniszterelnök és pártjának ajánlata tehát világos: adj nekem hatalmat, hogy elvehessem a szabadságot, engedd, hogy szabaddá tegyem a feletted uralkodó államot, és kenyeret adok érte cserébe. És azt látom, hogy a rendszerváltozásból, a szabadság rendjéből kiábrándult sokaság vagy nem érti Orbán ajánlatának valóságos mibenlétét és következményeit, vagy ami még ennél is rosszabb, lelkesen támogatja. […] Most szólok: nem is olyan sokára azt fogják látni, hogy se kenyér, se szabadság. Ez lesz az orbánizmus vége.”

Igyekezett megosztani a hallgatósággal a logikus gondolatmenetet, hogy az alábbi végkövetkeztetés ne legyen puszta kinyilatkoztatás: „mi mostantól kezdve nem a kormány ellenzéke vagyunk. Mi mostantól kezdve Orbán Viktor önkényre épülő rendszerének ellenzéke vagyunk.”


Two worlds – flickr/ruprechtl

Ez vált a legidézettebb mondattá a beszédből, és fenti szándéka ellenére sokan értelmezik ezt a mondatot úgy, mint a személyes revánsvágy bizonyítékát, mint militáns hangütést, mint a Fidesz harci retorikáját másoló harcias választ.

De aki ismeri az egész beszédet, másképp érzékeli. Alapos érvelés támasztja alá, hogy amit éppen „igazi” rendszerváltozásként akarnak eladni nekünk, az valójában az alkotmányos rend, a demokrácia felszámolása, a harmadik köztársaság vége. Ezért amit Gyurcsány mond, nem militáns hadüzenet, csak pontos leírása egy valóban háborús retorikát alkalmazó és önkényes hatalomgyakorlást megvalósító kormányzati politikának, amelynek szerves tartozéka az a mentalitás, miszerint a politikai ellenfelet megsemmisíteni, eltiporni kell, és nem legyőzni.

„Akkor, kérem, olvassák el az Egyesült Államok nagykövetének nem is olyan régen nyilvánosságra hozott egyik táviratát. E szerint a Fidesz elnöke 2010 januárjában azt mondta a nagykövet asszonynak: ’igen, eltiporjuk őket’. Majd hozzátette: ’a szocialisták megsemmisülése az ország érdekeit szolgálná’. Ugye, értik? Nem legyőzni akar bennünket, hanem eltiporni, megsemmisíteni.”

Egy ilyen mentalitással férhet csak össze az Ab jogkörének és a Költségvetési Tanács intézményének önkényes átalakítása napi szükségletek szerint, vagy a közszolgák indokolás nélküli elbocsátása, a magánnyugdíjpénztári megtakarítások elvétele – csupa, egy jogállamban elfogadhatatlan lépés.

Ez magyarázza, hogy nem lehet az ellenzéki alapállás más, mint a szembehelyezkedés a hatalmi önkényre kiépülő rendszerrel.

A rendszerkritikán túl az értékelés kitért a kormányzati tevékenység egyes részleteire is. Így többek közt az EU-s szereplésekre, az eddig nem tapasztalt nemzetközi elszigetelődésre, holott az ország érdeke a minél szorosabb együttműködés lenne az EU tagországaival. Gyurcsány szerint nem nemzeti érdek, hogy Orbán Viktor még egy évtizedig kívül kíván maradni az euró övezetén. Ezen a ponton azért is érdemes a szöveget idézni, mert példa egy másfajta ellenzéki politika megjelenítésére is:

„Mi ezzel szemben azt akarjuk, hogy – saját korábbi gazdaságpolitikai hibáinkkal is leszámolva – mielőbb teremtsük meg az euró bevezetésének feltételeit, és a belátható jövőben lépjünk be az euróövezetbe. […] Volt miniszterelnökként van arról tapasztalatom, hogy ez szigorú, időnként kényelmetlen döntéseket is igényel. De azt tudom neki ígérni, hogy miközben egy sor ügyben kérlelhetetlen ellenfelei leszünk, nem szítunk szociális elégedetlenséget csak azért, mert és amennyiben a kormány fegyelmezetten fog gazdálkodni. Ebben az ügyben – ismétlem: csak ebben az ügyben – támogatni fogjuk őt.”

Az, hogy felelőtlen ellenzékből nem válhat felelős kormány, a jelenlegi gazdaságpolitika bírálatában is elhangzott. Gyurcsány elmondta, hogy miközben Orbán Viktor – jogosan – ostorozza az államadósság megugrásáért a korábbi kormányokat, ő maga az elmúlt 10 hónap alatt 700 milliárd forinttal növelte az államadósságot, ráadásul egy igazságtalan adórendszer bevezetésével.

„Tudom, hogy nincs könnyű helyzetben a kormány. Be kell valljam: nem is irigylem, de mégsincs bennem sok együttérzés. Azért nem, mert a baj, az nem a válság által okozott. Azért nem, mert az adó- és más intézkedésekkel éppen ő ütött lyukat a költségvetésen. Előbb kitöltötte magának, most meg nekünk kínálja a kiigazítás keserű poharát.
Azt is tudom, hogy négy év, általunk végrehajtott szigorú költségvetési politikája után már nincsenek könnyen elérhető tartalékok a költségvetésben. És azzal sem vagyunk előrébb, ha arra emlékeztetjük a kormányfőt, amit nem is olyan régen még ő mondott nekünk. Hogy is mondta? Van itt pénz, csak a szocik kitalicskázzák a minisztériumokból.
Most, persze könnyen válaszolhatnánk mi is azt, hogy nem kell kiigazítás, hiszen van itt pénz, csak nem kéne a mostani fideszes uraknak kitalicskázni a minisztériumokból. Ez bonmot-nak lehet, hogy jó lenne, őszintén szólva magam sem hiszem, hogy ez a baj. Nem is ez volt a baj, és most sem ez okozza a problémát.”

Vagy később:

„A Földön sincs annyi pénz, mint amennyi elég lenne a sok – egyébként jogosnak tűnő – igény kielégítésére. […] Ellenzékben, persze, megtehetnénk, hogy nem foglalkozunk a realitásokkal, és csak verjük az asztalt még több pénzért, és ha a kormány nem tudja az igényeket kielégíteni – persze, hogyan is tudná? –, akkor azonnal nemzethalált kiáltunk, és a kormány fejét követeljük. Bizony, így mentek nálunk ezek a dolgok az elmúlt húsz évben, igen, ezt tette velünk is a mai kormánypárt a megelőző nyolc évben."
Én viszont nem szeretném ezt folytatni. Nem, mert megtanultam, hogy felelőtlen ellenzékből felelőtlen kormány lesz. Arról kívánok a következőkben beszélni, hogy mit kellene szerintem tenni pár fontos területen.

Bármennyire megkérdőjelezik is sokan azt a státust, amelyből Gyurcsány Ferenc értékel, bármennyire értetlenkednek, milyen alapon határoz meg önállóan ellenzéki stratégiát, szavai egy olyan ember véleményét tükrözik, akinek van tapasztalata arról, hogyan működik egy ország, hogyan kell irányítani, van fogalma arról, mit jelentenek a számok, adatok, amelyekkel a kormányzat operál, tisztában van vele, milyen lépések milyen következményekkel járnak, és problémák miként orvosolhatók.

Amikor programot ajánl, hangsúlyozza, hogy nincs csodaszer, legalább 10 évig kéne ugyanabba az irányba haladnia az országnak ahhoz, hogy érzékelhető legyen az eredmény.

Ebből az alapállásból fogalmazza meg, mit kéne szerinte tenni. Vagyis tud programot ajánlani. Több pénzt három területre szánna: a közfoglalkoztatásra, az oktatásra, a tudományra és a kultúrára.

De nem mindegy a szemlélet sem. Gyurcsány nem ért egyet a kormány fenyegetőzésével, a kilátásba helyezett büntetéssel a foglalkoztatottság bővítése érdekében, sem a szociális források csökkentésével: „Legrövidebb távon csak a korábbinál is nagyobb, átfogó közmunkaprogram, hosszabb távon pedig az oktatás, képzés átalakítása javíthat a helyzeten.” „Jobb képzés, jobb oktatás viszont nem attól lesz, ha az oktatási államtitkár fundamentalista konzervatív meggyőződésből kaszárnyát csinál az iskolából, katonát a tanulóból, ideológiai nevelőtanárt a pedagógusból.”

A kérdésre, hogy miből lehet mindezt finanszírozni, az ő válasza más, mint a kormányé: a legszegényebbek szociális biztonságának megteremtéséért, az oktatás felemeléséért azoknak kell áldozniuk, akiknek most ez a kormány még többet adott. Az egykulcsos adórendszer igazságtalan: „…hiszen jobban fáj a 100 ezer forintot keresőnek a 16 ezer forintos adó, mint az 1 millió forintot keresőnek a 160 ezer forintos adó.” Gyurcsány fokozatosan megemelné a havi 4–500 ezer forintnál többet keresők személyi jövedelemadóját, bevezetné a vagyonadót a 100 millió forintnál magasabb személyes vagyonra és az örökösödési adót a 100 millió forintnál magasabb hagyatékra. Egy másfajta politikai filozófiát képvisel tehát, mert változatlanul azt gondolja: a „több felelősség fent és több lehetőség lent” igazságosabb, ez adja a piacgazdaság szociális karakterét.

A kultúrával kapcsolatos alapvetése – szemben a jelenlegi tendenciákkal – az, hogy a politikus dolga nem a követendő művészeti ízlés meghatározása, hanem az alkotói szabadság garantálása, a kulturális és művészeti intézményrendszer támogatása, szakmai függetlenségük védelmének garantálása. Mindez az most folyó kulturkampf elítélésével megint csak a szabadságot a középpontba állító és tisztelő politika, a kötcsei célkitűzésekkel szemben.

Az egészségügy állapotáról mint olyan kérdésről beszélt, amely a jelenlegi kormány számára is nagy kihívás, mert az ágazat változatlanul akut helyzetben van.

„…tudom, hogy 2010-es bukásunk egyik meghatározó oka az volt, hogy a választók és a szakma nagyobbik része elutasította az egészségügyi reformprogramunkat […] A helyzet mára tarthatatlanná vált. De most nem a kormányt szeretném kritizálni, hiszen tudom, hogy rendkívül szűk a kormány költségvetési mozgástere. Ezzel szemben viszont kritizálom a korábbi ellenzéket, bár tudom, hogy a mai kormány és a tavalyi ellenzék formálisan egy és ugyanaz, viszont politikailag ez az egyenlőség nem áll fent. Nem áll fent, mert ahogyan nincsen most mozgástere a kormánynak, úgy igenis volt mozgástere a mi korábbi ellenzékünknek. De ő ezt a mozgásterét arra használta, hogy megbénítsa a magyar egészségügy átalakítási programját, a legönzőbb módon, szociális népszavazásnak hazudva, arra szervezte az országot, hogy mondjon nemet a magyar egészségügy rendbetételére, és mondjon igent arra, ami mostanra orvost, nővért, beteget egyaránt frusztrál.
[…]
Ha jó egészségügyet akarunk, akkor nekünk kell érte tenni. Az a kérdés, hogy mi, magyar polgárok hajlandók vagyunk-e belenyúlni a zsebünkbe, hogy megtarthassuk és megfizethessük orvosainkat, nővéreinket, az ápolókat, az asszisztenseket.”

Az idézett szövegben érdemes észrevenni két olyan jellemző vonást, amely szintén sehol nem kapott kellő figyelmet. Az egyik, hogy Gyurcsány nem akar revánsot venni a kormányon, az egészségügy dolgában sem, de arra igenis fel akarja hívni a figyelmet, hogy az ágazat jelenlegi állapotáért és a kormány mostani szűk mozgásteréért komoly felelősség terheli azt az ellenzéki politikát, amelyet a jelenlegi kormánypártok folytattak az előző ciklusban, ellenzékként. A másik a következetesség: Gyurcsány ugyanazt a felfogást képviseli ellenzékben, amit kormányon is képviselt, vagyis hogy az egészségügy igénybevételekor a finanszírozáshoz valamilyen formában mindenkinek hozzá kell járulnia, mert csak így őrizhető meg az egészségügy működőképessége és színvonala.

Hasonló következetesség jellemzi az önkormányzati rendszer átszervezéséről vallott nézeteit is. Fenntarthatatlanul szétaprózottnak látja a magyar közigazgatási és önkormányzati rendszert, rendben lévőnek nevezte ezért a megyei kormányhivatalok felállítását, de fontosnak tartotta, hogy megfogalmazzon néhány fontos elvet, elvárást, az önkormányzatok függetlenségének megőrzése érdekében.

A beszéd utolsó nagy szakaszában Gyurcsány az MSZP-vel foglalkozott, a párt megújításának elkerülhetetlenségével. Kijelentette, hogy „nem szakítással, nem új párt alapításával, hanem az MSZP megújításával” képzeli a demokratikus ellenzék megszervezését. Itt zárul az a gondolati ív, amely célként Orbán Viktor rendszerének leváltását jelölte meg. „Egy működő demokráciában természetes, hogy szociáldemokraták, konzervatívok, liberálisok versenyeznek. Az önkény rendszerében viszont a választóvonal nem közöttük, hanem az önkény erői és a demokraták között van. Ma az a feladatunk, hogy megszervezzük Orbán rendszerének demokratikus ellenzékét.”

Az MSZP átformálása előtt arra a nem megkerülhető kérdésre, hogy vajon mi a Magyar Szocialista Párt felelőssége abban, hogy ma Orbán önkénye uralkodhat az országban, három főbb okot említett.

Ezek közül itt azt a megállapítást emelném ki, hogy a Fidesz és Orbán által vitt jobboldali politika természetét csak késve ismerték fel. Azt tehát, hogy a jobboldal meghatározó képviselői nem demokratikus politikai küzdelmet, hanem a jobboldalon túli erők teljes politikai megsemmisítését tűzték ki végső célként, ennek érdekében totális politikai háborút folytattak.

Nagyon úgy tűnik az elmúlt 10 hónap történései után, tapasztalva a bénultságot, hogy a társadalom szélesebb köreire nézve ez még ma is igaz. Ezt tükrözi a reakciók jó része is, amelyek a beszéddel foglalkoznak. Mintha nem lenne világos mi a tét. Vagy nem akarnak beszélni róla, vagy nem is tartják fontosnak.



Lánczos Vera                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!