A jobbikosok kétszer is félrenézték



„Tévedésből egy holokauszt emlékművet koszorúzott meg a jobbikos Novák Előd Karcagon, a becsület napján – hallom péntek délután a Klubrádió híreiben. „Ám azóta intézkedtek, és kiderült, hogy Karcagon egyáltalán nincsenek is emlékművek” – fejezte be az agyam a mondatot, valamelyik ötvenes évek beli vicc analógiájára.

Na de hát Karcagon vannak emlékművek, úgyhogy egy ilyen mondattal nem lehet lecsapni ezt a – bármennyire is glosszázásra ingerlő – témát. Ráadásul eléggé elképzelhetetlen, hogy ha egy emlékmű kifejezetten és monotematikusan a holokauszthoz kötődik, akkor azt egy neonáci csak az után vegye észre, hogy sikerült a haza iránti odaadássá félreszublimálnia a maga tisztázatlan indulatait, és jól ki is elégülnie ebben. Hogy nem látta addig? Hogy gerjedhetett rá éppen a vérmagyarságától vezérelt felajzottságában egy kifejezetten zsidó áldozatiságot megörökítő tárgyra? Vagy annyira nem egyértelmű a szobor?

Valami nagyon nem stimmel ezzel a hírrel.

Nem tévedek: semmi se stimmel.

Györfi Sándor 1992-ben felavatott szobra egyáltalán nem monotematikus: se nem redukált értelemben (értsd: a kisebbségei nélkül) magyar, se nem koncentráltan a zsidó holokausztra utaló mementó. És ráadásul nem is pusztán katonai emlékmű, ahogyan azt több leírás is sugalmazza, amikor úgy értelmezi a szobrot, hogy az „egy haldokló katonát ábrázol az anyjával”.

Nem azt ábrázolja. Az igaz, hogy a Kun Pietàként is emlegetett szobron az anya ölében fekvő alakot deréktól lefelé katonaköpeny fedi, de ennél sokkal erőteljesebb hatást jelent az alak meztelensége, kopaszsága és végletes soványsága. Így nemcsak katona lehet, hanem lágerben elpusztított, éheztetéstől vagy egyéb szenvedésektől agyongyötört, civil ember is. (A test a formai előd, a Michelangelo-féle Pietà Krisztusától eltérően lefelé fordulva fekszik az anyai ölben, ami a halálból az elhullás érzetét teszi hangsúlyossá, és ettől a kompozíció különös lírai jelentéssel is telítődik.)

Ez tehát semmiképp sem egyarcú, hanem épp hogy egy sokféle áldozatiságot szimbolizáló szobor. De hiszen a címe is ez: A II. világháború áldozatainak emlékműve. Igaz, az egyik oldalán egy felirat kiemeli az áldozatok sorából a zsidók csoportját: „Örök emlékül a haláltáborokban és munkaszolgálatosokként meggyilkolt 446 karcagi zsidó mártírnak”, ám ez nem az uralkodó programja, hanem logikus és történetileg adekvát része a kompozíciónak. Adekvát, mert hiszen a náci rendszer is kiemelte az áldozatai közül a zsidóságot (s mellettük második helyen a cigányságot is), amennyiben az egyik legfőbb, megkülönböztetett gyilkolási célpontjává tette.

Egyébként Karcagon külön holokauszt-emlékmű nincsen, csupán egy templomi emléktábla és egy temetőbeli oszlop őrzi az áldozatok nevét.

A karcagi főtéren álló emlékmű tehát nem holokauszt-emlékmű, nem is az ellenkezője, hanem egy láthatóan közös, összegző, nemzeti mementó, amelyben a „nemzeti” nem vérségi, hanem társadalmi közösségre utal. A gárdisták, jobbikosok és Novák Előd nem abban tévedtek tehát, hogy a vérmagyarok helyett a zsidók emlékműve előtt tisztelegtek, hanem abban, hogy a vérmagyarok helyett az összmagyarság, a társadalom áldozatai előtt hancúroztak.

Belátom, kissé bonyolultabb lenne, de a hír mégiscsak így felelne meg a valóságnak:

„A jobbikosok, új gárdások és Novák Előd Karcagon kétszer nézték félre a második világháború áldozatainak emlékművét. Először azt hitték: tisztán a nácihű katonák emlékműve előtt állnak. Később egy gárdista fölfedezte, hogy a talapzaton zsidó áldozatokról is szó van, ezért az emlékművet ettől kezdve holokauszt emlékműnek nézték. A két tévedés közül Novák Előd végül az utóbbit választotta, s a Kuruc.infó számonkérésére ezt látta be. Az első tévedésével az említett fórumon Novákot nem szembesítették, holott ott is tisztázták, hogy az emlékmű minden magyar háborús áldozat mementója”.

A baj az, hogy Novák első tévedésére sehol másutt sem esett reflektorfény, holott az egész történetnek ez sokkal fontosabb momentuma, mint a másik, a poénkodásra lehetőséget kínáló része. A hírszerkesztőségek minden kontroll és kritika nélkül átvették a Kurucinfó interpretációját, az emlékmű hamis besorolásával együtt. (Az írás címe a Kuruc.infón: Kínos tévedés: holoemlékművet koszorúztattak meg Novák Előddel.) Egyedül a hír24 jegyezte meg, hogy például „a Klubrádió a hírhez nem tette hozzá a Kuruc.infón közölt pontosítást, amely szerint az emlékmű valójában a II. világháború karcagi halottainak állít emléket, magyaroknak és zsidóknak egyaránt”.

Természetesen nem a hiba a lényeg (mindenki hibázhat, nem erről van szó), és még csak az sem, hogy egy jó poén kedvéért az ember hajlamos félretenni a szakmai akkurátusságot (bevallom, első nekifutásra én is jó néhány címre elküldtem a hír linkjét, a téma-rubrikában „hihihi” megjelöléssel, és csak az ötödik után esett le a tantusz). Hanem arról kell beszélni – bármennyire is unalmasan ismétlődő ez a beszéd –, ami az ilyen és ehhez hasonló hibázásokat szinte bejáratott mechanizmusokként teszi lehetővé. Hogy már megint ugyanaz történik: van valami, ami beletalál egy változatlanul tisztázatlan problémakörbe, és néhány pillanatra nagyon határozottan eldönt benne valamit, ami hamis és félrevezető. Ugyanakkor csak a társadalom egyik része látja a tisztázatlanságokat és hamisságokat azoknak, amik, a másik – és ráadásul jelenleg a meghatározóbb része – épp hogy jól eldöntött kérdésnek tekinti ugyanazt, és ezzel lezárja mindazt, amire épp hogy rányitni kéne.


Györfi Sándor: Második világháborús emlékmű (Karcag, 1992) – Wikipédia

Mindezek alapja változatlanul az, hogy a közvélekedésben evidenciaként van jelen: világháborús emlékműben kétféle lehetséges, éspedig „zsidóista” és „magyarista”.

Arról, hogy a második világháború áldozatainak csoportjába kik is tartoznak bele, illetve hogy az áldozatok az utókor felől nézve is megoszthatóak-e, és ha igen, akkor milyen szempontok szerint, nincs konszenzus, és nem is látszik kialakulni. Itt most egy Pietà körüli cirkusz, amott meg egy turul szobor példázza ugyanazt a képtelenséget: a magyar társadalomban nem lehet megegyezni abban, hogy a holokauszt nem azért tekintendő a második világháború speciális elemének, hogy kettévágja, hanem épp ellenkezőleg: hogy a konklúzióival újraegyesítse a magyar társadalmat. A társadalmat a náci hatalom osztotta ketté, agresszívan, az áldozatok származás szerinti csoportosításával, és vitte bele a kollektív kirekesztésekbe és gyilkosságokba. Ezért, amikor a háború módszereiről, azon belül a holokausztról beszélünk, a magyar zsidóság (és cigányság) áldozatait mindig ki kell emelni, ők ebből a nézőpontból külön csoportot adnak. De éppen ezért nem állíthatunk fel külön csoportokat akkor, amikor a társadalom kárait – más oldalról: a hatalom agresszióinak következményeit – összesítjük, hiszen a társadalom egyik legnagyobb kára épp ennek a törésvonalnak az érvényesülése volt. Ezt a kárt csak úgy lehet korrigálni, hogy eltüntetjük a társadalomellenes törésvonalakat, és amikor áldozatokról beszélünk, akkor azokat a hatalom agressziójához képest emlegetjük. Nyilvánvaló, hogy ebből a nézőpontból egyetlen csoportot sem emelhetünk ki az áldozatok közül, és nem állíthatunk szembe egyetlen, más csoporttal sem, csak azért, mert egy másik szempontból már kiemeltük őket. Az maga az abszurditás, hogy „a világháború áldozatai” kifejezés a konszenzus szerint ma az ukrajnai mészárszékre kiküldött, fegyveres katonákat és az itthoni harcokat, bombázásokat elszenvedő, valamint a „keresztény magyar” jelzőkkel felcédulázott civileket jelentse, megspékelve a nácizmus mellett végsőkig kitartó kitörőkkel, miközben a magyar zsidó áldozatokat külön kell a holokauszt áldozatainak tekinteni, úgy, mintha a holokauszt nem a háború szerves része lett volna. (Persze hogy egy ilyen mentalitás hátterével a legegyszerűbb azzal vágni el az egész problémát, hogy akkor nem is volt holokauszt, és így fölösleges vitatkozni azon, hogy része volt-e a háborúnak, vagy nem volt.)

Mindezek egyértelműsítése nélkül bármikor és bármihez kötődve megismétlődhet, és meg is ismétlődik ugyanaz a játék: valamit, ami a normalitás léte felé lökné a dolgokat – mint például most ez a közös társadalmiságot kifejező emlékmű is – minél hamisabb fénybe kell beállítani, és lehetőleg visszalökni a megszokott, rossz vágányokra. Hogy aztán vagy zokogjunk, vagy hangosan röhögjünk rajta. Most éppen röhögünk azon a mondaton, hogy neonácik elvétik, és véletlenül zsidó emlékművet koszorúznak, miközben nem azt vétik el és nem azért, mert zsidó az emlékmű, csak így a legegyszerűbb, mert ezt már ismerjük, megszoktuk, nem kell sok munka hozzá.

Mint látható, az ilyen és ehhez hasonló tévedések mögött sokféle hiány feszül. Eltűnt egy időre annak kultúrája, hogy illik tudni: egy műalkotásnak a valóságos formák hű visszaadásán kívül is van jelentése, és hogy a jelentésének szerves, nélkülözhetetlen részei az áttételes, asszociatív és szimbolikus tartalmak. És mivel eltűnt, most föl se merül, hogy valaki egy szobor előtt annak tartalmi vonatkozásain gondolkozzon.

Nem tartozik az iskolából hozott műveltségbe tudni, hogy mit jelentett a zsidóság integrációja, ezen belül például a nevek magyarosítása. A Kuruc.infó cikkéből és az ahhoz fűzött kiegészítéséből kiderül: ott azzal akarnák igazolni a szobor félreérthetőségét, hogy a talapzaton olvasható nevek egytől egyig magyarok voltak, ezért nem lehetett rájönni a zsidó vonatkozásra. Ez azt jelenti, hogy ugyanazok, akik liberális vagy baloldali Kováccsal, Kulcsárral, Kunnal, Lászlóval, Lovassal, Márkussal vagy Mészárossal szembe kerülvén halálos pontossággal fel tudják állítani az „azért mond ilyeneket, mert zsidó” összefüggést, most úgy tesznek, mintha komolyan gondolnák, hogy az emlékmű fő helyein sorolt Kovács, Kulcsár, Kun stb. nevű áldozat csak „vérmagyar” (nem kevert) származású lehet. („Messziről nem látszik, hogy ez is csak egy holoemlékmű” – írták a szobor fotója alá, a névsor K, L és M kezdőbetűjű részének fényképe alatt pedig ez áll: „Közelről, a nevekből sem”.)

És persze az is nagy hiányosság, ami a nyelvi-logikai építkezés terén történik, általában. Ezen belül feltűnő az „is” szó alkalmazásának rendszeres törlése az emberek tudatából, s helyének buzgó betöltése a pars pro toto (rész az egész helyett) eljárással. Ez különösen bevett módszer olyankor, amikor valakinek egy könnyen hiszterizálható fogalom – itt most a „zsidó” – kerül a szeme elé. A gárdás, aki olyan helyen állt a rendezvényen, hogy fölfedezhette: az emlékmű szövegében hátul zsidók is vannak, úgy értelmezte, hogy ettől az „is”-től az egész emlékmű totálisan „át lett zsidósítva”, s a szobor az általa kifejezett tartalmaktól és a címétől függetlenül holokauszt mementóvá vált.

A problémahalmaz tisztázása, mindezek elrendezése legalább úgy, hogy a normális oldalon ne fussanak bele ugyanazokba a mechanizmusokba, a műveltség jelentőségének visszaállítása nélkül nem megy. Ahogyan a politikai elit szándékai nélkül is képtelenség. Demokratikus oldalról nézve, persze. Antidemokratikuséknál merőben más a helyzet: ott a kompenzálások módszereivel élnek, ahogyan Novák Előd is ezt tette.

A fent említett  „is” helyett pars pro toto dilemma őt is beszippantotta, így inkább beismerte a mellélövést. Ám hogy mégse mutatkozzon gyengének, egy másik kérdésfelvetésből azért igyekezett erőt, hatalmi fölényt kicsiholni. A lap ezt a kérdést tette föl neki: – Ugye tudod, hogy holokauszt nem volt, hanem lesz? Mire Novák, aki egyúttal a Magyar Parlament képviselője is, ezt válaszolta: – Sem megerősíteni, sem cáfolni nem kívánom.

Akkor jó, megnyugodtam, mert amikor magyar politikus ezzel a klisével felel, az mindig azt jelenti, hogy fogalma sincs a témáról, de főként hogy egyáltalán nem is érdekli a kérdés. Ő csupán csillogni, fölemelkedni akar, a lényeg, hogy ő álljon a középpontban, és valakinek tűnjék. Hogy mindenki érezze: mindenben ő az illetékes.

Hát ez megvolt, mehetünk tovább.

Izgulni akkor kell majd, amikor olyan vezérük lesz, aki még véletlenül sem néz félre semmit, és halálpontosan tudja, mi az, ami már megvolt, mi az, ami még rá vár, és ezt az első kérdésre nagyon határozottan meg fogja erősíteni.



Lévai Júlia                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!