rss      tw      fb
Keres

Stágel akcionista hadat üzen az emlékezetnek



„Ez nem ledorgálás” – mondja a zsakutca.x.net akcionista szóvivője, Stágel Bence, egy interjúban, jelezvén: szegényes képalkotási gyakorlattal rendelkezik, hiszen nem látja, amit kimond. Ha látná, a „dorgálás” szó elé semmiképp sem tenne határozott irányt jelző igekötőt, mert lefelé-fölfelé nem lehet dorgálni, azt csak „meg” lehet, több száz éve. A beszélőről tehát mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy őrzi a szavakat-képeket egységben tartó nyelvi törekvések tisztaságát.

Nem cicóznék én ezen egy pillanatig sem, ha ennek a nyelvrontási aktivitásnak a birtokában nem ő akarná mindenképp osztani az észt, másfelől ha nem arra építené az egész mondandóját, valamint a mondandója alapján kezdeményezett akciózását, hogy ő itt a 21. századi demokrácia tisztaságát őrzi. De osztani akarja az észt, és az említett tisztaságvágyra hivatkozik. Márpedig ha ez így van, akkor bizony számonkérhető rajta, hogy miért nem mutat minden téren példát tisztaságőrzésből.

És akkor még a koncepciójuk szellemi tisztátalanságairól nem beszéltem.

Hát akkor beszéljünk arról is.

Kereszténydemokrata fiatalok – úgy látszik, nem akarnak ennél érdemibb szellemi teljesítményekben jeleskedni – kinyilatkoztatták, hogy hadat üzentek a kommunista múltnak. Hogy őszinte legyek, nehezen jöttem rá, hová is lehet a jelenben kézbesíteni egy ilyen hadüzenetet, milyen utca-tér az, ahol a kommunista múlt lakik, de azután megvilágosodtam. Hogyhogy milyen utca és tér? Minden utca és tér, ahol ember lakik és van memóriája. Bárhol, ahol bármi arra emlékezteti az embereket, hogy léteztek Magyarországon kommunisták, mindegy, milyenek, venni kell a hadüzenetet. Más szóval az ifjú keresztények az emberi emlékezetnek üzentek hadat.

Nekik nem elég, hogy az igazi és egyértelmű diktátorokról semmi sincs elnevezve (Rákosi-művek, Rákosi-brigád már 56 óta nincsen, a Kádár utcák neve meg soha nem Kádár Jánosra utalt), azokról se legyen, akik nem feltétlenül voltak diktátorok, vagy akik nemcsak azok voltak, és esetleg érdemekkel is rendelkeztek. Náluk fekete-fehér világrend uralkodik, uralkodjék ez az utcákon is. Ne legyen Kun Béla utca, Marx utca, Lenin tér, és a „népköztársaság” vagy a „felszabadulás” szó se forduljon elő, sehol. Stágel fülének ez a két utóbbi is maga a kommunizmus borzalmának hideg lehelete. (Nota bene, az első népköztársaság a polgári forradalomhoz kötődik, de hát már miért is tudná.)

Számukra nem érv, hogy a nevek többsége az egyéb szempontokon kívül azért is fennmaradhatott, mert többarcú helyzetekhez, eltérő értékekhez köthető. Nem számít, hogy Marx nemcsak a száz évvel utána regnáló diktátorok eszményképe volt, hanem az egyik legnagyobb és ma is legtöbbet idézett, elemző gondolkodó. A világon mindenütt vannak Marx terek és utcák, sőt, szobrok – ez számukra nem mérvadó. Kun Béla sem csak diktátor volt, hanem egyúttal magyar területek védője és egy olyan rendszer megalapozója, amelyben érvényt szereztek a nyolcórás munkaidőnek, a szakszervezetek szerepének és általában a szegények és jogfosztottak érdekérvényesítésének. Ez mind érdektelen. Stágel Bence látóköréből kiesnek ezek a tények. Őszintén szólva kétlem, hogy bármi fogalma is lehet bármiről is, ami a kommunizmus fogalmát érinti (nyitott vagyok ennek cáfolatára), vagy akár arról, hogy mit jelentett 1919-ben és mit jelentene ma az  „Éljen a vajaskenyér!” feliratú tábla.

Náluk az is kiesik a képből, hogy miért fontos tényező, ha bizonyos elnevezések lecserélésére nem akarnak pénzt és energiát áldozni az emberek, mert annyira nem zavarják őket ezek a nevek. „De zavarják!” – állnak elő erre a szokásos, térítői szellemi terrorizmussal. (Nyilván nem olvastak a „van” és a „legyen” különbségtételéről és folyományainak fontosságáról, talán még a keresztény bölcseletben sem.)

Az ő fejükben olyan nincs, hogy a 21. század demokráciájában még mindig Felszabtér azok számára a Felszabtér, akik régebb óta élnek itt, mint ők. Ha lehet, senki ne beszéljen így az egykor volt Kígyó- majd Apponyi térről. Egyetlen név lehetséges: az, amit ők szeretnek.

A „felszabadulás” szó semmilyen formájában nem szalonképes.

Miért is nem az? Miért kéne elfelejteni – nemcsak nekik, hanem szándékuk szerint mindenkinek –, hogy Magyarország politikai elitje és az azzal szövetkező felsőbb, keresztény úri rétegei a nácizmus szövetségesei voltak? Miért kéne sötét lepellel letakarni, hogy az ország emiatt nem volt képes önerőből felszabadulni, hogy az elitje nem először viselkedett infernálisan, és hogy ezért váltak a szovjetek szükségképpen az ország felszabadítóivá? Aminek pedig háborús helyzetekben általában meg kell adni az árát: itt maradtak. Továbbá: miért is kell nekik az „ország” vagy „nemzet” szavak hallatán kizárólag magasan föléjük tornyosuló, kacagányos-mentés, elborult agyú urakat vizionálni? Miért nem képesek a jobboldalon soha a magyar társadalommal azonosulni, azt képviselni? És végül: mire alapozzák azt az elképzelésüket, hogy ebbe az infantilis, alattvalói, ostoba mentalitásba az egész országot bele tudják majd rángatni? Csak mert Orbán Viktor hatalmi megfontolásokból éppen erre látszik vevőnek lenni?

Nem vitás, hogy rövid távon egy ideig menni fog ez a dolog, de mocskos játék úgy cselekedni, mintha a huszonegyedik században, a nyitott társadalom körülményei között, EU-tagországként végig lehetne vinni egy totális keresztény-voluntarista diktatúra kiépítését. Az általuk szeretett kormánynak nincs eszmeisége, csak nyers hatalmi érdekei vannak, így a voluntaristákat az akaratelvűségen és a hatalmi taktikázásokon kívül nem tartja össze semmi. Márpedig voluntarizmus-taktikázgatás egyszemélyes játékok, eszmei kötőanyag nélkül csak egymásnak feszülésekhez vezethetnek. Senki sem tudhatja, mikor és konkrétan mitől fog hatalmasat robbanni ez az egész, de hogy robbanni fog, és hogy az odáig vezető úton akár az ifjú keresztények is bármikor szembekerülhetnek a többiekkel, sőt, egymással is, az egészen biztos. Semmi garancia nincs arra, hogy a kormánynak érdeke lesz kiállni mellettük egy olyan ügyben, amely a többihez képest ordítóan pitiáner, viszont annál nagyobb közérzeti-érzelmi hullámokat vethet, miközben ezt a frontot nem is ők nyitották, nem is a saját szándékaik szerint való.

Természetesen tíz-húsz évre ki lehet siklatni a demokráciát a medréből, és meg lehet keseríteni emberek tömegének életét – ezt teszik most, minden ilyen és ehhez hasonló akciójukkal. Nem utolsó sorban azzal a bicskanyitogató álszentséggel, amellyel az autokraták a látszat-demokratizmus sztanioljába szokták csomagolni éppen a legbűzlőbb tevékenységeiket.

A riporter dilemmázására Stágel, a „demokrata” azt válaszolta, hogy de hiszen a fórumukon meg lehet vitatni a felvetődő kérdéseket. Mindenki elmondhatja akár azt is, hogy szerinte miért jók mégis ezek az utcanevek. De mi értelme van itt bármit is megvitatni? Az akcióprogramnak az a célja és neve, hogy harcba kell szállni, hadat kell üzenni. Az akcióindítás ténye tehát önmagában eldöntötte, hogy „pfuj, kommunizmus, pfuj minden, amit én ahhoz kötök, háborúban állunk a múlttal”. Most ezen a csatamezőn lehet majd hozzászólni a „pfuj”-hoz, lehet tologatni a céltáblákat, hol kicsit jobbra, hol kicsit balra. Mintha ettől a toligatástól másképp találnának célba a golyók. Vagy mintha elképzelhető lenne, hogy mindettől netán megváltozik az eldöntött kérdés: ez csatamező.

Stágel egyébként szemmel láthatólag nem érti, hogy ahol helyi szinten és az önkormányzatok mérlegelésével döntenek az utcanevekről, mert így demokratikus, ott miért is volna mélyen antidemokratikus akciót indítani a nevek megváltoztatására, és hogy ezzel egyúttal az önkormányzati berendezkedés, valamint a helyi lakosok ellen is irányul az akciójuk.

Szerintem az olvasó már érti, hogy egyáltalán miért pazaroltam a szót Stágel Bencére és erre az egész, kétségbeejtően ostoba és csak fölösleges energiákat mozgósító hadviselésre. Nem állok egyedül azzal, hogy egyszer csak elviselhetetlenné válik hallgatnom mindezt. És hogy azt gondolom: kvázi-normalitásként egyetlen pillanatra sem volna szabad beléjük ütköznöm, legfeljebb a kabaré közegével humanizálva. Nem azért, mert korlátozni szeretném a sajtó szabadságát, hanem mert ezek az emberek mélyen a demokrácia és az egészséges politizálás alatt állnak, jelenlétük a politikában egyszerűen romboló és deprimáló. Bennem és sokakban él még az az illúzió (és élnie kell, ha nem akar az ember mindent elveszíteni), hogy bármennyire is az elsötétülés és az antidemokrácia kormánya van hatalmon, a saját mentalitásomat-mentalitásunkat közvetítő médiának komfortérzetet kell nyújtania nekem, a „van hová tartozni” érzését kéne erősítenie, és nem azt sugalmaznia, hogy ebben az országban tényleg mindent el kell árasztaniuk a legbornírtabb és legbicskanyitogatóbb törekvéseknek. Még a saját, otthonos adómat is.


Cobwebbed window – flickr/asturia

Ezen a reggelen Stágel Bence mellett még azt is komoly hírnek kellett tekintenem, és negyedóránként meghallgatnom, hogy valaki egy magánlevélben a gellérthegyi Szabadság-szobor fölcserélését kéri a köztársasági elnöktől, Szűz Mária-szoborra. Szerinte ugyanis ettől állna vissza az ország – „Mária országa” – elveszett tekintélye. De hát kik előtt, az istenért?! Nem tűnt fel, hogy a többiek, akik megítélnek minket, a felvilágosult Európát képviselik? Mitől válhatott ez itt és most hírré, egyáltalán?! Ha csak attól nem, hogy okkal lehet félni a köztársasági elnök válaszának minőségétől.

Mindebből egyre gyakrabban következik az, hogy ki kell kapcsolni a rádiót, ez ugyanis demokráciában kibírhatatlan. Demokráciában nincs ok arra, hogy a nyilvánosság a demokrácia meg nem értéséből eredő elképzeléseket, vágyakat, harci üzeneteket egyenrangú véleményként vonultassa fel. Ezek a törekvések, amelyeket itt ma kizárólag a fennálló hatalom legitimál, nem ütik meg a véleményalkotás szintjét, és semmilyen érdemi gondolatnak vagy politikai törekvésnek nem az alternatívái. Ezeknek nincs valódi intellektuális vagy elvi tartalmuk, kizárólag egy-egy csoport akarnokságát vagy rögeszmerendszerét közvetítik, és kizárólag arra jók, hogy a jobb érzésű emberek epeömlést kapjanak tőlük. Amitől aztán – attól függően, hogy egyébként milyen a műveltségük, beállítódásuk – vagy a bulvármédiába, vagy a magányos, otthoni zenehallgatásba menekülnek. Mindenesetre valamilyen módon kikapcsolják magukat a társadalmi vérkeringésből, legalábbis abból, amely a mindennapi, otthonos és ismeretszerző rutin szintjén vonja be az embert.

A közélet az „elviselhetetlenség” című rubrikába kerül, maga az ember pedig az „izolált” feliratot tűzheti magára.

Csak most nem munkáspártinak hazudott pártbürokraták, hanem kereszténynek hazudott autokraták kényszerítik erre. A különbség pedig kizárólag analitikusi-regisztrálói szempontból érdekes, egyébként halálosan unalmas, kiábrándító és érdektelen.



Lévai Júlia                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!