A „Kezét tördelő, ismeretlen értelmiségi szobra”



Két ember beszélget egy könyvről a rádióban: a műsorvezető és a könyv fordítója. Elvileg azért, hogy valami többletet kapjunk mindahhoz, amit egyébként magunktól is tudunk. A műsorvezető hatvan-egynéhány éves, a másik a hangja után ítélve inkább hetven. Az ember bízik abban, hogy ők ketten nemcsak a tudásukat, de az élettapasztalatukat, a bölcsességüket is bele fogják adni. Ráadásul egyre ritkább, hogy irodalomról essék szó a rádióműsorokban – hurrá. Már amúgy is többször meg akartam írni, mennyire tisztelem a műsorvezetőnek a könyvek népszerűsítésére irányuló, céltudatos törekvését. Reménykedve tapasztom fülemet a készülékre.

A fordító éppen ott tart, hogy a könyv főhőse nyilvánvalóan érdekből állt össze egy gazdag nővel.

– És azt honnan lehet tudni? – kérdezi a riporter, mire a válasz:

– Hát onnan, hogy egy öregasszony volt, na, hát egy hatvanéves, vén nő.

– Anyád! – mondja otthon az ember, és részvéttel gondol a fordító feleségére. Különösen, ha elképzeli, mennyi munkát jelenthet egy ilyen férfi mellett kifutni önmagát, és nem önmaga ellenére élni. Ép eszű emberi lény ugyanis tudja, hogy a természet sokkal kegyesebb és kifinomultabb annál, mint amit a mélyen önismeret-ellenes, elfojtásokra-elhárításokra épülő (ennek folytán megunásra és kiégésre játszó) együttélési kultúra sugalmaz rólunk és korosodásunkról a térségünkben. Így azt is tudja, hogy jobb, ha az ember nem az élettársára hallgat, hanem a természetre. Ez utóbbi szerint pedig a legkevésbé sem szükségszerű, hogy éppen akkorra váljunk aszalvánnyá, amikorra kellő tapasztalatot és tudást szereztünk a saját testi-lelki működéseinkről, vágyaink sajátságairól.  És az sem, hogy kiszikkadjunk vagy besavanyodjunk a csúcsra járatás a kiforrottság és a beérés helyett. Különösen, hogy ráadásul épp most mentesültünk egy sor egyéb kötelezettségétől (felnőttek a gyerekek, nyugvóponton a lakáshelyzet), és végre ráérünk önmagunkkal is foglalkozni.

Nem mondom, hogy a műsorvezető a legintellektuálisabb módon reagált partnere otrombaságára, mert hiszen a személyes érintettség ütőkártyáját vette elő, de lehetett azonosulni vele, hiszen olykor a mondandó hitelesítéséhez valóban ez a legjobb ütőkártya.

– Na te jó isten, mit szól majd ehhez a feleségem? Szerintem most zárt el minket a rádiójában! Ő is épp most lett annyi… – mondta.

Ám nem hívnák Havas Henriknek a műsorvezetőt, ha nem tenné hozzá ezt is: „a szegény”.

De úgy hívják, így aztán nem nagyon csodálkozunk, amikor őt és interjúalanyát végül mégis egyazon hullámhosszról halljuk a Klubrádió hétfő délelőtti műsorában.

„A szerelemnek nincsen neme” – ezen a közhelyes gondolaton már közösen, a legnagyobb összhangban tudnak elcsodálkozni, a maguk nem kevés évével, s hogy a homoszexualitás témáját is érinteniük kell, immár duóban tálalják nekünk a szokásos bornírtságokat.

Igaz, ami igaz, itt kell egy finom distinkciót is tennünk. Havas egy lépéssel előbbre járt a fordítónál, amikor kifejtette, hogy benne ugyan léteznek viszolygások, de határozottan küzd ellenük. S becsületére legyen mondva, az is kiderült róla, hogy egy Ginsberg-vers képes volt katartikusan bevilágítani számára a szerelem univerzalitását. Legalább is arra a néhány pillanatra. Ám miután Ginsberg „kiment az ajtón”, a megvilágosodás is eltűnt, így ennek fénye sem a fordítót, sem őt nem befolyásolta abban, hogy a hetero- és homoszexualitás egymás mellé állítását a „normális-nem normális” dimenzióban lássák elhelyezhetőnek. Mint kiderült, egyikük praxisa sem volt elég ahhoz, hogy a többségről szólva a „normális” helyett a „szokványos”, az „általános” vagya többségre jellemző” kifejezést dobja ki az agyuk, a kisebbséget pedig mondjuk a „másság” (másoknál bevett) fogalmával jelöljék meg.

Ha egy fordító nem figyel arra, hogy a mai, kényes helyzetben miért is volna kifejezetten fontos megkülönböztetett figyelemmel fogalmazni, ai a kisebb baj, hiszen az illető ritka vendég a médiában. Ám Havas folyamatosan jelentős vagy legalább is jelentősnek szánt közéleti műsorokat is vezet, iskolában képez szakmai utánpótlást, és nem vitás, hogy fajsúlyos személyiség. S éppen, mert nem egyszer sistereg belőle a tehetsége, annál kétségbeejtőbb, hogy ezzel a sistergéssel a legszörnyűbb értelmiségi cinizmusokat is közvetíti. Nehéz másnak nevezni ugyanis azt az attitűdöt, amelynek jegyében úgy rendeződnek össze a dolgok, hogy szemmel láthatóan egységes irányzattá válik a fogalmi tisztaság tudatos, mondhatni makacs elkerülése. Annak a bibói gondolatnak a folyamatos lerombolása, amely szerint a társadalomban szerepet vállalók számára kötelező a minden részrehajlástól mentes és körültekintő gondolkodás.

A homoszexuálisok iránti zsigeri ellenszenv Havas tevékenységében magától értetődő módon kerül oda a cigányság iránti – azonos gyökerű – megvetés mellé, hiszen az is ő, aki hosszasan és hangsúlyozottan kiállt a „cigánybűnözés” fogalmának létezése mellett. És akkor azt még föl sem soroltam, hány szakma lenézését sugallja olyankor, amikor határozott ítéleteket mond róluk, a legalapvetőbb ismeretek nélkül. Legutóbb a pszichológiáról volt képes azt állítani, hogy annak se elméleti rendszere, se tipológiát alkotó fogalomkészlete nincsen!

Havas nem áll egyedül abban, ahogyan mindezzel intenzíven megsegíti azt az amúgy sem gyenge elképzelést, amely szerint lehetséges, sőt, nagyon is trendi nem kisebbség-párti módon, kifejezetten előítéletes és értelmiségellenes gondolkodással válni befolyásos újságíróvá Magyarországon.

Ettől kezdve pedig magyarázhatja már nekünk, hogy ő lélekben folyamatosan küzd a saját előítéletei ellen, ennek végképp nem lesz semmi jelentősége. A nézőket-hallgatókat az fogja érdekelni, hogy kit-mit hová sorol be a szóhasználatával. És ha egyszer a melegeket a nem normálisokhoz, a cigányokat a bűnözés-specialistákhoz, egyes szakmákat pedig a megvethető szemfényvesztésekhez, akkor a rasszisták, fóbiások, zsigeri gyűlölködők és értelmiségellenesek azonnal tudni fogják: ez itt az ő emberük.

Mi pedig hiába tudjuk, hogy tudatosan, szándékoltan biztosan nem az, amikor látjuk, hogy tudattalanul, az önkéntelen állásfoglalásaival bizony, nagyon is ott áll.

Aminél rosszabb felállás el sem képzelhető. Mert igaz ugyan, hogy a rasszizmust, a fóbiákat, a zsigeri gyűlöletet és az értelmiségellenességet a legnagyobb erővel tudatos képviselői terjesztik, de azt is tudjuk, hogy a kivitelezésnek mindig a tudatosításokat mellőző, hívő tömeg önkéntelen működésben hagyott, kanalizálatlan ösztönei a garanciái. És hogy krízishelyzetekben a hívő tömeg önkéntelen ereje az, ami számít. Amelybe viszont ilyenkor minden egyéb önkéntelenség kiválóan becsatornázódik.


Headache – flickr/phooky

A krízis lecsengése után viszont nincs visszataszítóbb látvány, mint a hullák tömege fölött álló, sodródó értelmiségi, amint épp azt magyarázza, hogy de hát miből is kellett volna gondolnia erre a végeredményre. Végtére neki csak az a bűne, hogy összekeverte az intellektuális dilemmázást az ösztönei kanalizálásáért folytatott harccal. És komolyan hitte, hogy ez utóbbi nyilvános közzététele azonos az elgondolkodással.

De ahogy most állunk, azt kell gondolnom: lassan már művész se lesz, aki megformálja majd a Kezét tördelő, ismeretlen értelmiségi szobrát.

Viszont ebből egy dolgot biztosan megértettem: hát ezért építenek magukból sokan már életükben és enkezükkel hatalmas szobrot.

Nem szólhatok egy szót sem: valamit mégis csak tanultam Havas tanár úrtól.



Lévai Júlia                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!