Eleje „mrzs”, a vége „vszky”…



Hiába ömlött az eső vagy negyven percig, a pára maradt, s az oldáshoz választott alkohol sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az egyik férfi cipőjében ráadásul nem volt fűző. Ha nincs ott mellette a háromfogú cimbi, erősen kétséges, eljut-e valaha is a Gellért térig, vagy belefáradva a sok botladozásba, inkább a bank oldalában lévő ablakmélyedésben éjszakázik.

De a cimbi mindig összekanalazta őt, így aztán mentek, kitartóan, és ahelyett, hogy a lábuk alá néztek volna, mindketten úgy tekergették a nyakukat az ég felé, mintha mindennél fontosabb volna felülről várni az áldást.

– Baatók Béla – tisztázta helyzetüket az utcanévtábla leolvasásával a cuppogócipőjű.

– Horthy Miklós urunktól vették el ezt az utcát – jelentette ki a háromfogú. – De azért maradtak itt sokan, a rendes, magyar emberekből – tette még hozzá, és csámborogtak tovább az úton.

– Kik maradtak itt, cimbi? – ébredt föl kis spéttel az érdeklődés a cuppogócipőjűben.

– Hát majd mindjárt megmutatom én azt neked – válaszolta a másik, és ha lehet, még sűrűbben tekingetett fölfelé, mint akinek mindenre a házak faláról érkeznek majd a megoldások. – Majd mindjárt megmutatom.

Most már világosan látszott, hogy a háromfogú híres magyar emberek emléktábláira vadászik a finom kanyargású, budai úton. Lelki szemei előtt egy-egy nagy író, költő, festőművész vagy ötvös, esetleg a benzinmotor vagy a porlasztó feltalálója, de mindenképp valami nagyon-nagyon igazi, magyar ember, népünk jó hírének fényesítője lebegett, annak a nevét akarta mindenáron leolvasni és felmutatni. Ilyenekből pedig valóban van a Bartókon elég, lehet válogatni.

Ismét haladtak kicsit, sikeresen átvergődtek egy keskeny keresztutca zebráján, és végre felcsillant a háromfogú szeme. Tábla! És milyen jó nagy! Megálltak, örültek, szemlélődtek. Szép fényes, és olyan, mintha igazi márvány lenne.

Ami azt illeti, ez egy fogorvos táblája volt. Rendelési idő, emelet, telefonszám, ott van minden, ami kell. És hát persze a név, szép, nagy betűkkel.

A háromfogút azonban nem lehetett csak úgy eltántorítani a céltól. Ha egyszer ő úgy döntött, hogy híres és nagy magyarokat prezentál a barátjának a Bartók Béla úton, helyreállítva ezzel a Horthy név eltüntetéséből eredő egyensúlytalanságot, akkor nincs az a felirat, amely megakadályozhatja őt ebben.

Volt az a felirat. A fogorvosnak lengyel ősei lehettek, mert a neve elején vagy négy mássalhangzó is ott torlódott, egymás nyakában, a táblán. Így azután a cimbi, akinek amúgy sem volt könnyű megfelelő módon átröppenteni a szavakat fogai hiányos kerítésén, ráfagyott már a név fölvezetésére:

– Na csak nézd meg! Itt, ebben a házban élt a… francba!

– Milyen éjszaka? – motyogta maga elé a másik, meglehet, némi reménykedéssel. Agyát ekkorra már szemmel láthatóan inkább az alfa hullámok sora uralta, mint bármi egyéb. És vélhetően sokkal szívesebben ment volna bele abba, hogy éjszaka van, semmint hogy ébren kelljen bármiféle bizonygatási procedúrában részt vennie.

– Nem éjszaka! Itt élt! Valaki itt élt, na!

– De hát te mondod folyton, hogy éjszaka!

– Figyelj már ide, na jó, akkor másképp mondom. Ebben a házban – és innen jó hangosan, tagoltan folytatta – itt (szünet) élt (szünet) a – és végső szünet, mert hiszen a „mrzs” hangok egymásutánja a név elején ismét kifogott rajta, így a kiolvasásába bele se kezdett. – A fene enné már meg, hogy nem tudom kimondani!

– Ja, hogy itt élt! Értem! Szóval hogy meghalt! Valaki meghalt?


Ghosts – flickr/rubit

Kész, vége, a háromfogúban minden összeomlott, ami összeomolhatott. Emléktáblák, utcanevek, Fettich Nándorok és Zipernovszky Károlyok életművének monumentális tömbje ütközött a cuppogócipőjű értetlenségének betonfalába, és hullott alá róla, összetörve. Miért van ebben az átkozott országban ennyi kimondhatatlan nevű ember?! Ha a háromfogú eljut a névig, nem akadnak el a mondat közepén, és már rég túl vannak az egész ügyön, már rég be van bizonyítva, hogy igenis vannak itt igazi magyarok, és hogy az igazán nagy dolgokat, azokat igenis csupa igazi magyar hajtotta végre. Na de ahol csupa mrzs kezdetű meg vszky végű név kerülhet föl a táblákra, nem is beszélve a hülye ch-król, hogy már két üveg bor után ki se lehessen mondani, hát azt az országot megette a fene.

Még szerencse, hogy újabban csuda helyes, vörösesbarna padokat tettek ki az utcákra, hogy akit esetleg ilyen vagy ehhez hasonló drámák érnek az utcán, legalább fizikailag hozzájusson egy kis könnyebbséghez, így mindketten le tudtak ülni, és nekiláttak kiheverni a szörnyű megpróbáltatásokat.

Mi pedig, akik arra jártunk, őszinte részvéttel néztük őket, és beláttuk, hogy azért nekik se mindig könnyű.



Lévai Júlia                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!