Nem kéne megvárni a fordított Pócspetri-ügyet



„Semmi baja nem lesz az embernek, ha elmegy a szentmisére, (…) aki nem katolikus, annak nem kötelező keresztet vetnie, énekelni, és térdre borulni, elég, ha csak ott ül. Évi háromszor be kell jönnie a templomba, és ott kulturáltan ülni. Ez mindenkinek vállalható, a tanár amúgy is gyakran elmegy olyan eseményre, amire nem szeretne”idézi Földes András az Indexben az egyházasított keceli iskola új igazgatóját, Solti Kálmánt.

S hogy melyek lennének azok az események, amelyekre a tanárok kényszerből szoktak elmenni, arról az új igazgató ezt mondta az interjúban: „Például az előző rendszerben a kötelező felvonulások”.

Ennél cinikusabb hozzáállás nehezen elképzelhető, ezért mielőtt bármit is mondanánk a konkrét keceli helyzetről, maradjunk még ennél mint olyan megnyilvánulásnál, amely egy tankönyvi példa tökéletességével jellemzi a fennálló kurzust. És tegyük föl a kérdést: igaz-e, amit az igazgató állít, miszerint „Semmi baja nem lesz az embernek, ha elmegy a szentmisére”?

Egyáltalán nem igaz, sőt, éppen az ellenkezője igaz. Nagyon sok baja lesz ettől az embernek, és ráadásul nemcsak annak, aki elmegy, hanem annak is, aki látja és nézi őt, miután elment. Különösen, ha a nézője ráadásul még gyerek, akinek számára a felnőtt magatartása a világban működő, univerzális törvényszerűségeket közvetíti, más szóval normatív erővel bír. Neki lesz a legnagyobb baja, egyébként.

Vegyük sorra a lehetséges bajokat.

Először is, aki annak ellenére rendszeresen misére megy, hogy semmi köze az ott zajló, s kifejezetten a jelenlévők érzelmi bevonására építő eseményekhez, az szentesít egy kapitális hazugságot. Az úgy viselkedik, mintha a gesztusa a többiek kedvére tett, szabadon választott gesztus volna, olyasmi, amivel az összetartozásukat szeretné erősíteni. És úgy tesz, mintha ezért nézné megértőn és átéléssel a tőle egyébként távol álló rituálét. Miközben a valóságban a kötelező erővel odarendelt tanár alapvetően nem a többiek, hanem az országban uralkodó klerikalizmus valamint a főnökei által elrendelt kényszer és zsarolás „kedvéért” van jelen, s a legkevésbé sem a többiekkel való összetartozást, hanem kizárólag a hatalommal való összetartozását erősíti. (A többiekkel való összetartozását majd csak akkor, amikor meg is fogalmazódott a hatalommal való közös szembenállásuk. Amire viszont egy gyerek-tanár kapcsolatban az égvilágon semmi szükség.) A baj lényege tehát azzal a feszültséggel jellemezhető, amely az ember szándéka és a tényleges cselekvései között jött létre. Ez pedig nagyon nagy baj, mert egyszerre rombolja az ember belső komfortérzését és a külső, mások számára is mérhető hitelességét.

Ezzel egyúttal megérkeztünk egy másik, nem kevésbé fajsúlyos bajhoz, éspedig ahhoz, hogy egy ilyen helyzetben az ember egy romboló, politikai összefüggést is szentesít. Azt ugyanis, hogy normális dolog, ha egy országban az ember személyes boldogulásának az uralkodó ideológiához való, feltétlen alkalmazkodás az ára, és ha az egyéni, szakmai életút legfőbb viszonyítási pontja a politikai hatalom maga. Aminek további, káros következményeit talán nem kell magyaráznunk, ha belegondolunk, hogy egy ember életében akár több rendszer- és ideológiaváltás is lehetséges, és akkor máris előttünk áll az igazodási kommunistából igazodási kereszténnyé vedlett, mindkét terepen örökös gyorstalpalóként jelen lévő kurzuspropagandista, aki végül soha nem vállal semmiért felelősséget, hiszen ő mindig „csak” egzisztenciális kényszerből lépett bele abba, amibe éppen kellett.

De nézzük az egyházat képviselők oldaláról is a dolgot. Náluk az az ártalom keletkezik, hogy ha valaki szerint teljesen mindegy, milyen indítékból van jelen a másik, a lényeg, hogy jól viselkedjen, esetleg vegye úgy, mintha egy ismeretterjesztő előadás résztvevője volna, az magát a misét becsüli mélyen alá. Az komolyan gondolja, hogy a templomban minden csak merő formalitás, külsőség, megszokásból vagy kötelezően eljátszott hókuszpókusz. Amelyből ugyanúgy ki lehet iktatni a deklarált érzelmi-közösségi-összetartozásbeli igények valóságos átélését, ahogyan a május elsejéken kényszerből vonulók jelenlétét is redukálni lehetett a fizikai jelenlétük tényére.

És végül ne feledkezzünk el arról sem, hogy a fentiekből egyenesen el lehet jutni ahhoz a már össztársadalmi szinten érvényesülő, nagyon nagy bajhoz, amit a különböző politikai rendszerek és a velük összefüggésbe állítható világnézetek szorosra kötése jelent.

Az egyik legártalmasabb klisé, amely az elmúlt évtizedekben oly sikeresen dezorganizálta a magyar társadalmat, éppen az volt, amely egyfelől a kommunista, majd szocialista berendezkedés szerves és elválaszthatatlan részévé tette az ateizmust, másfelől az ezt felváltó, liberális jogrendű, demokratikus berendezkedésnek ugyanígy a szerves és elválaszthatatlan részévé tette a klerikalizmust, ezen belül azt a nemzetmegőrzőként definiált katolicizmust, amely az állam és a nemzet fogalmának összekeverésével kaphatta ezt a jelzőt. (Gerő András hiába mondta el hatszáz helyen, hogy a kereszténység csak az államot őrizhette meg, az ennél heterogénabb nemzetet semmiképp sem, az ország kulturális szintje nem segítette ennek meghallását.)

A séma romboló hatása olyan szerteágazó, hogy szinte felsorolni sem lehet, így csak az evidenciákat mondom.

A séma jegyében kizárólagos és alkalomadtán egymás kilövésére használható politikai vagy-vagyként jelenik meg a kereszténység és az ateizmus, úgy, mintha az egyik érvényesítésével elégtételt lehetne venni a másikon esett sérelmekért. Ez pedig elfedi azt az ennél relevánsabb összefüggésrendszert, amelyben a kereszténységnek a társadalmi gyakorlat szekularizmusa a politikailag érvényes alternatívája. Egy másik, nagyon látványos destrukció ott jött létre, ahol a séma jegyében a politikai ellenállás miatt már a szocializmus idején is nemhogy kultivált, de épp ellenkezőleg: fölösleges, megvetett ideológiává vált pl. a marxi elmélet, a politikai gazdaságtan és általában az elemző és folyamatközpontú gondolkodás, aminek következtében az emberek nagy részének ma alapszinten nincs fogalma a társadalmi működésekről, funkciókról és szerkezetekről. (Kétségbeejtő hallani, hogy amúgy művelt közszereplők úgy beszélnek az Adam Smith által megalapozott és a közgazdaságtant oktató egyetemeken ma is központi tantárgyként szereplő politikai gazdaságtanról, mintha az maga volna a legsötétebb kommunista ármány. Holott ha valamiből meg lehet érteni a nagy rendszerek – például a klasszikus tőkés és a klasszikus tervutasításos-egypárti szisztémák – közti különbségeket, akkor az a politikai gazdaságtan.) Ezért örömmel és megkönnyebbülten elfogadja a Fidesznek azt a koncepcióját, amely szerint nincs jobb az egyágú működéseknél, és minden, ami csak egy kicsit is a differenciálás felé visz, az csupán az elefántcsonttornyokhoz ragaszkodó, köldöknéző értelmiség akadékoskodása és nevetséges finomkodása. Ha a Fidesz győzött, és ha a Fidesz a vallásosságot képviseli, akkor minden téren győzött a vallásosság, és ez így van rendjén. Emellett ez teszi lehetővé az összes fals társadalomértelmezés virulenciáját is, első helyen a Bitó László által szakrális nacionalizmusnak nevezett irányzatot.

Ha valaki azt hinné, hogy mindez csupán érzelmi, maximum ideológiai kérdés, szintén nagyot téved. Mert ahogyan a szocializmusban, úgy most is közvetlen egzisztenciális következményekkel is jár a kóros azonosításokon alapuló séma érvényesítése. Kecelen a katolikusok úgy foglalták el az egyetlen, 700 diákot befogadó iskolát, hogy az egyház és az önkormányzat közt semmilyen szerződés vagy szerződéstervezet nem volt. Az érintettek egy érseki nyilatkozat mellékes említéséből tudták meg, hogy mi vár az iskolára. Lakossági fórumokat csak a döntés után szerveztek. Ugyanakkor az új igazgatót és helyetteseit azonnal és határozottan kinevezték, és azt is nagyon határozottan jelentették be, hogy felmondanak a világnézetükhöz ragaszkodó, s a misére járást megtagadó tanároknak. Aki szülőként nem akarja katolikus iskolába járatni a gyerekét, annak ezt írásban kell indokolnia. És bár az igazgató azzal nyugtatta meg a háborgókat, hogy aki mellőzné a hittant, az erkölcstan órákon vehet részt, a városban terjesztett, aláírandó nyilatkozaton nincs ilyen választási lehetőség: csak valamilyen felekezet szerint megjelölt hittanra lehet járni. „Az a gyerek, amelyik nem jár be hittanra, igazolatlant kap, és ez kirúgáshoz is vezethet” – idézte Földes András az új igazgató kijelentését. Aki a tanároknak ezt üzente: „Ha nem elfogadható a szentmisén való részvétel, akkor nem kell aláírni a szerződést”. Majd ajtót mutatott a vele szemben álló pedagógusnak.


In the name of God – flickr/h.koppdelaney

A városban civilek népszavazást kezdeményeztek a lelkiismereti szabadság védelmében, de egyelőre nemigen merik az ott lakók aláírni. Hiszen nem kérdés, hogy ha ezt teszik, akkor a helyzet nemcsak a tanárok számára jelent majd egzisztenciális fenyegetettséget, hiszen akkor a szülőket is teljes mivoltukban a politikai ellenséggel fogják azonosítani. Csak most nem a „klerikális ellenséggel”, mint például 1948-ban, hanem a „liberális ellenséggel”.

„A falu ura a katolikus plébános, akinek 160 holdas birtoka van. A pap és a vele egy húron pendülő zsírosparaszt, a malomtulajdonos, egy-két, a Horthy-időkből megmaradt vitéz és volt katonatiszt: ez volt az a réteg, amely Pócspetrin vívta a harcot az egyházi iskolák államosítása ellen” – rajzolta fel a képlet ősét a Szabad Népben 1948 júniusában Révai József, a drámai fejleményekhez vezető pócspetri üggyel kapcsolatban. Pócspetrin pontosan ugyanaz történt, csak fordított szereposztásban: akkor az egyetlen egyházi iskola államosításának látott neki erőszakkal a kommunistaságát az ateizmussal totálisan azonosító hatalom. Most a község egyetlen, állami iskoláját egyházasítják erőszakkal a jobboldaliságukat a katolicizmussal totálisan azonosító hatalmasok.

Pócspetrin a véletlen a tragédia felé vezette az eseményeket: miután a falu lakói az elöljárósági épület elé vonultak, hogy tiltakozzanak az egyetlen iskola államosítása ellen, a kivezényelt rendőrök egyikének elsült a puskája, és a rendőr meghalt. A hatalom azonnal felismerte, hogy az ügyet az „ellenség” jellemző ellenállásaként állíthatja be, így az esetet azonnal gyilkosságnak minősítették. A bűntettel a jegyzőt és a plébánost vádolták meg, s végül a jegyzőt (Királyfalvi Miklóst, akinek nevét ma az iskola viseli) gyorsan ki is végezték. Hogy Királyfalvi jelen sem volt a puska elsülésekor, és hogy az elsült puska nem volt azonos a tárgyaláson bizonyítékként szereplő fegyverrel, azt majd csak harmincnégy évvel később, 1982-ben tudja meg az ország, Ember Judit tényfeltárásokon alapuló filmjéből, a Pócspetriből.

S bár szerencsétlen véletlenek most is közbeszólhatnak, nem gondolom, hogy Kecelen és majd a következő, hasonlóan „keresztényies” nyomulások alkalmával konkrétan vér fog folyni. De azt nagyon is el tudom képzelni, hogy afféle szoft koncepciós perek, ellenségképző és egzisztenciálisan megsemmisítő akciók, feszültséggeneráló és a lakosokat egymás ellen uszító, kettévágó törekvések bőven lesznek. Révai cikkzáró mondatai még ezerszer megismétlődhetnek a jobboldali szájakból is: A gazság ellen – most és a jövőben – latba kell vetni a Köztársaság erejét, karhatalmi és bírói szerveit”, hiszen már eddig is böffentek föl ilyeneket. Nem kérdés, hogy a fennálló hatalom ezt az erőt bármikor képes az általa ellenséggé emelt demokraták ellen latba vetni. Irtózik és undorodik mindenfajta szuverenitástól és szabadságtól. Márpedig a huszonegyedik században semmi köze semmiféle értelmiségi finnyáskodásnak ahhoz, ha az ember ezt is, vér nélkül is soknak és tűrhetetlennek találja. Ahhoz képest sok ez, hogy demokrácia van, és ahhoz képest sok, hogy a modernizáció nélkül ez az ország sokkal mélyebbre zuhanhat vissza, mint ahová 1989-re jutott.

Úgyhogy jó volna, ha valaki legalább a katolikus egyházon belül fölébredne, észhez térne, és intenzíven gyakorolni kezdené a mértékletesség és önmegtartóztatás oly gyakran emlegetett erényeit. Azokat, amelyeket másoktól olyankor is elvár, amikor arra semmi szükség. Most az ő erényességére vált nélkülözhetetlenné ahhoz, hogy ne váljon nevetségessé, tanulási képtelenségének deklarálójává egy második, fordított Pócspetrivel.



Lévai Júlia                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!