rss      tw      fb
Keres

Memoriter



Valószínűleg igaz, hogy amikor már reggel is harmincnyolc fok van, egyedül én érzem jól magam a városban (nem kell irigykedni, mihelyt lejjebb megy, élni sem lesz kedvem), mindenesetre tény, hogy éppen szemérmetlen örömmel gyalogolok a szalmakalapom alatt, a Duna partján. A laza szövésű kalap egyébként minimum tíz fokot levon a fejemnél, de lehet, hogy többet.

Egyedül vagyok, közel s távol csak madarak képviselik az élőlényeket. Ám egyszerre, mintha elgurult labda után vetődne, a Gellérthegy aljának egyik beugrójából kizúdul a járdára egy ember. Labda híján egy villanypóznát kap el, amitől viszont mindjárt sikeresen egyenesbe is hozza magát. E váratlanul kedvező helyzet felszabadító erejének hatására valószínűleg arra is rájön, hogy az Erzsébet híd felé van valami dolga, vagy legalább is arra szeretne menni, így elindul velem szemben.

Egy ideig nem lát (azt hiszem, nemcsak engem, úgy általában sem), de azután döbbenten konstatálja, hogy valami itt most nagyon kilóg a képből. Konkrétan az én személyem az. Túl azon, hogy nem a négykézlábazást megközelítő technikával jövök vele szembe, az ő állapotából kiindulva valószínűleg minden egyéb is elhelyezhetetlen belőlem, a hosszú szoknyától a pántos trikómig és a szalmakalapom szél lebegtette sáldíszéig.

– Kiskezicsókolom, de szép kalapja van, maga magyar? – lehel rám egy meghatározhatatlan összetételű alkoholfelhőt.

– Nem – mondom én, valószínűleg pusztán az elhárítás szándékával. És mennék tovább, de kiderül, hogy ezzel a mondattal letaglóztam szegény embert. Elém kanyarodik, és megvakarja a fülét:

– Hát hanem mi?

Nincs más választásom, mint egy rejtélyes mosoly – ha következetes vagyok, akkor, ugye, egy szót sem értek abból, amit kérdez. Kicsit még a vállamat is felhúzom, ahogyan az ember idegen nyelvi közegben szokta.

– Szóval óhéber! – talál rá váratlanul a megoldásra, és hogy megadja az óhébereknek kijáró, kellő tiszteletet, karjával nekilát, hogy kivitelezzen egy késő barokk, több csuklómozdulattal is kicifrázott, stilizált megsüvegelést. Egyszersmind valami pukedlifélét is megpróbál összehozni, minek következtében az úttestre zuhan. Jönnek az autók.

Kevés orosz memoritert tudok, de van egy, amelyik bármikor képes beugrani: ez a pionyér Avroszimov. Lényege, hogy amikor az úttörő Avroszimov sétál a sínek mellett (hol a fenébe sétálna másutt, egy hazájáért felelős fiatalember?!), meglátja, hogy az egyik el van repedve. („On úvigyel, sto na zseléznüj lópnul relsz” – én így emlékszem, de ha nem jó, kérem, valaki küldje meg nekem a helyes szövegét. Végül is több mint ötven év telt el a bebiflázása óta.)

– Sto gyéláty? – kiált föl hangosan (ez egészen biztosan így van, nem kell elküldeni), egyszersmind nagyon kétségbe esik. Jön a vonat! („Igyot póezd!”). Ha nem tudja figyelmeztetni a mozdonyvezetőt, itt nagy baj lesz, szovjet emberek vére fog folyni! Szerencsére nála van a vörös nyakkendője (már miért ne lenne nála, végtére sétálni ment), és az egészen biztosan messzire látszik. Lekapja, élénken integetni kezd a nyakkendővel, és a vonat megáll. Lám, érdemes úttörőnek lenni. Hát igen. Én meg most itt állok, mint óhéber, egy árva úttörőnyakkendő nem sok, annyi sincs nálam, hogy jelezzem valahogy a legelöl érkező kisbusz sofőrjének: várjon picit, mindjárt megpróbálom visszahúzni a sávjából a kizuhant embert. Aki, azt hiszem, kicsit el is szunyókált ott a langymelegben.

Szerencsére a sofőr az én jelzésem nélkül is felméri a helyzetet, és fékez. Aztán kihajol az ablakon, és lényegre törően, összefoglaló jelleggel, magyarul lekurvakibaszottzsidóanyátokoz mindkettőnket.


Hatred – flickr/markchadwickart 

Az ember ettől felriad, és önerőből visszamászik a járdára.

Ahogy lehajolok, hogy segítsek neki, a kalapom leesik és gurulni kezd, de szerencsére megáll még a kerekek előtt.

Mire összeszedem és leporolgatom, az ember már átvergődött a járdán, és megtalált egy kőpadot, a hegy aljának egy újabb beugrójában. Most ott alszik tovább. Én is folytatom az utam, és a hátam mögött hagyom a jelenetet. Ha visszanéznék, a levegőben még ott rezegne annak képe, hogy hányfélére is lehet felosztani a Magyarországon élő embereket: hát a részeg-félékre, meg az óhéber-félékre, akiket összeköt, hogy egyaránt kurvakibaszottzsidó az anyjuk.

De nem nézek hátra, minek. Bármikor megismétlődhet még előttem is, akár mindjárt a Gellért téren.



Lévai Júlia                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!