A „jobboldali nép” hangja



Nem állítom, hogy egyáltalán nincs olyan mezsgye, amelyre ne kéne a még oly független és szabad gondolkodású újságírónak is rálépnie, amikor nekilát írni. Mindig van egy „őrfény”, amely bevilágítja, hogy mire vágyik az olvasókör, amely az ő közegét jelenti. Ugyanakkor az újságírónak mégiscsak az a dolga, hogy kizárva minden szubjektív befolyásoltságot, tisztán gondolati eszközökkel strukturálja azt, amit az írása tárgyáról tudni lehet. Ezért a szakmájának szerves része, hogy azt kockáztatja, időnként akár az egész „táborát” elveszítheti. Ezt a kockázatot a jobboldali újságírók többsége alighanem már csak azért sem vállalja, mert hiszen föl sem merül benne az egész dimenzió létezése. Ahogy én látom, a jobboldali újságíró attól jobboldali, hogy szublimálatlanul képviseli a nyersességet és a feldolgozatlanságot, mi több, kéjeleg a szublimálatlanságban. Egyszerűen szólva: a jobboldal újságíróinak tudatossági szintje semmiben sem különbözik közönségének tudatosítási szintjétől. Az ő hangja tényleg a nép nyers és megformálatlan hangja.

Íme, az ehhez felhozható, sok ezernyi példa közül egy, amelyet azért érdemes kiemelni, mert szerzőjét olykor a kormány kritikusaként is szokták emlegetni, és így mintha a differenciálás szándékát lehetne fölfedezni nála. Ha viszont ez így van, akkor még kis izgalommal is várhatjuk, hogy vajon milyen szemléletmód az, amely a Magyar Nemzet belső ellenzékiként emlegetett újságíróját, Torkos Matildot vezérli, milyennek látja ő a társadalom működési rendjét, vagyis milyen világkép az, amelyet a kormány belső ellenzéke az újságírás szintjén képvisel. Lehet-e reménykedni?

„Hosszú hónapokig tartó egyeztetés után, 2011-ben az ún. ötpontos otthonvédelmi akciótervről a kormány Patai Mihállyal, a Magyar Bankszövetség elnökével egyezett meg. Patai, Biszku egykori veje, Gyurcsány lemondása után a szocialisták egyik lehetséges miniszterelnök-jelöltje volt. Talán azért volt ennyire békés a rendszerváltozás, hogy Biszku volt vejét lehessen a Bankszövetség élére ültetni, hogy ő dönthessen az adósok életéről-haláláról” – írta Torkos a Halálba menekült adósok című cikkében (MN, 2011. augusztus 9.). Olvasta ezt több ezer jobboldali, és többségük vélhetően igaznak és érvényesnek tartja az újságíró által fölvázolt összefüggéseket.

Mint látható, a gondolatmenet rögtön az első mondat után egyértelműen jobbra kanyarodott, amennyiben a szerző a továbbiakban nem a fölvezetőben megjelölt tárgyról – „megegyezés” – beszélt, hanem a tárgyaló felek egyikének személyes származási és politikai hátteréről. Más szóval: a gondolatmenet kanyarításának az volt az alapja, hogy a szóban forgó tárgyalás értékét a benne részt vevő, nem jobboldali fél személyes meghatározottságai adják. (Érdekes, a kormány részéről tárgyalók pedigréjét nem találta fontosnak megvilágítani.) Torkos tehát egy merőben szubjektív előfeltételezés alapján formálta meg a gondolatát, és ez az előfeltételezés éppen az, amelyben a tanulatlan népek is szívesen lubickolnak: „Mindig a másik fél származása és a vele szükségképp összefonódott politikai helye a meghatározó”.

Torkos persze valószínűleg inkább taktikai megfontolásokból sugalmazta ezzel, hogy a tárgyalásokban kell lennie egy „piszkos” félnek, mert az ötpontos akciótervvel még lehetnek bajok, és akkor annak lesz majd egy felelőse – valahogy elő kellett készítenie, ha esetleg nemsokára azt láthatjuk: nem vált be az ötpontos akcióterv. Az olvasója azonban az érvelést nyilván komolyan veszi, és egy az egyben értelmezi.

Ám mindez kevés, mert ahhoz, hogy az akcióterv jövőbeli sikeréről vagy kudarcáról mindezek fényében bármit is mondjon, egy újabb előfeltételt kell készpénznek venni, és ez az, hogy az ügyek megtárgyalásánál általában sem lehetségesek szimmetrikus helyzetek. Egy lehetséges kudarcért vagy sikerért sosem vállalhatja mindkét fél egyszerre a felelősséget. Vagy a kormány felelős, vagy a Bankszövetség. És mivel Torkosnak kellett hallania arról, hogy az akcióterv nem tökéletes (ilyesmit például ugyanannak a bankszövetségnek az előző elnöke is mondott), viszont nem szeretné, ha a tökéletlenségért a kormányt kéne felelőssé tennie, gyorsan rátolja a felelősséget a Magyar Bankszövetség „kommunista fertőzöttségére”.

Ennyit az újságíró „belső ellenzékiség”-éről.

Mindezzel Torkos egyszersmind azt is megoldotta, hogy olvasóinak magáról a megegyezésről is mást kelljen gondolniuk, mint amit az a valóságban jelent. Más, jobboldali cikkekből is tudjuk, hogy bárkivel egyezkedik a kormány, a tárgyalás a számára mindenképp vagy megalkuvást és önfeladást vagy egyszemélyes diadalmaskodást jelentvalójában olyan, hogy „megegyezés”, a politikában nem is létezik. A megegyezések kimenetelét, minőségét nem a téma, az aktuális helyzet, a különféle erőhatások és a felek alkalmazkodóképessége, hanem kizárólag egy mindezektől teljesen idegen hierarchia befolyásolja. Esetünkben az, hogy a Bankszövetségnek éppen Biszku Béla volt veje az elnöke, és ez máris titokzatos erőfölényt jelent.

De miért is olyan nyerő pozíció ma Biszku Béla volt vejének lenni?
Itt szintén több előfeltételezést, de inkább rögeszmét kell figyelembe vennünk.

Az egyik, hogy hiába buktak meg a szocialisták, a kezük – amely egyébként egységesen és evidens módon halált hozó kéz – a pártoktól független területeken is mindenhová elér. A politikában egyébként is az informális hatalom a kizárólagos és a perdöntő.

A másik, hogy mindig minden, nem jobboldali szervezetnek, így a Magyar Bankszövetségnek is az a legmeghatározóbb és mindent megmagyarázó tulajdonsága, hogy tagjai vagy elnökei kivel állnak rokoni kapcsolatban. A jobboldaliak családi örökségeit, kapcsolatait említeni sem érdemes, hiszen ezek attól jobboldaliak, hogy vitán felül ők rendelkeznek a legtökéletesebb és legértékesebb, a társadalom számára leghasznosabb családi örökségekkel. Amelyekbe beletartozik az a specialitás is, hogy az emberiség örökítőanyagától eltérően az ő DNS-ükben „hazafi”, „nemzetüdve”, „kétharmad-érvényesítő” és „passzátszél-fúvó” gén is kimutatható. (Másoknál a gének csupán biológiai-fizikai jellemzőket határoznak meg, és ezeket is legkevesebb két-, de általában négy-öt gén együttállása révén, ami jobboldalról nézve már túl bonyolult, majdhogynem liberális feltételrendszer – nem használható.)


De rögeszmés átértelmezéssel kell olvasni mindezek mellett a „vő” illetve a „volt” szavakat is. Eddig úgy tudtuk, hogy a „vő”, illetve az abból származó „vej” szó arra a személyre utal, aki „elveszi” a menyasszonyt, és kész. Ennél több konnotációs tartalom a kifejezéshez nem jár. Tekintettel azonban arra, hogy ezt a magyarázatot a finnugristák adták meg (a „vesz” szavunk a finnugor alapkészletünk része), ők pedig a jobboldal jó részének szemében undorítóak, a magyarázat nyilván nem érvényes. A vő, különösen, ha egy volt kommunistáé, nem egyszerűen összeházasodott a kommunista lányával, hanem ezzel az aktusával igazából Biszku Béla kommunizmusát vette feleségül, annak minden – természetesen csak negatívumként elképzelhető – következményével együtt.

Ugyanezért kell átértelmeznünk a „volt” szót is, a kommunista vőről szóló mondatban. Abból, hogy a Bankszövetség elnöke Biszkunak csak „volt” a veje, baloldaliak és liberálisok természetesen hajlamosak azt a következtetést levonni, hogy a válással a vő a házasság révén ráragadt kommunizmustól is elvált, és hogy most is csupán a „van” szó múlt idejű alakjával állunk szemben. Ez azonban megint csak a baloldaliak és liberálisok életképtelen, a nemzet sorskérdései iránt tökéletesen érzéketlen gondolkodásmódjára utal. Csak az mondhat ilyet, aki nem érti, hogy a kommunizmus egy családon belül vagy cseppfertőzéssel, vagy elhálással terjed (hogy pontosan melyikkel, az a jobboldali írások alapján nem egészen világos), mindenesetre az biztos, hogy örökre beépül az érintett fél szervezetébe. (Ez utóbbiról eddig még csak egyszer olvastam indoklást is. Abban arról volt szó, hogy aki szentté avatott király lányával házasodik össze, arra a testi együttlétek során átszáll a szentség, de hogy őszinte legyek, már ott sem volt különösebben meggyőző, így, kommunisták közt meg – hát, nem is tudom.) A „volt veje” kifejezés tehát azt jelenti: „végzetesen és örökre megfertőződött egy kommunista és anyagyilkos közelségétől”.

És akkor még itt van a „rendszerváltozás” fogalma. Ez a Torkos-féle mentalitásban, de általában a jobboldali újságírásban azt jelenti: kevesek által, előre megszervezett, hátsó szándékoktól vezérelt akaratérvényesítés. Akik ezek szerint egy emberként (és persze mindenfajta történelmi folyamatszerűségtől függetlenül) eltervezték ezt a váltást, azok azért kerülték el tudatosan a véres eseményeket és a válogatás nélküli leszámolásokat, mert már előre látták, hogy huszonegy évvel később az akkor még nem is létező Bankszövetségben mindennél nagyobb hatalomátmentést jelent elnöknek lenni.

Van még valami? Igen, mert az idézett mondatokat végül csak úgy lehet érvényesnek tekinteni, ha a Bankszövetség működését és hatáskörét ugyanúgy egyvágányúnak, személyfüggőnek és autokratikusnak képzeljük el, ahogyan egyébként a jobboldali sajtóban minden intézmény rögeszmésen egyvágányú, személyfüggő és autokratikus, kiegészítve a mindent – az adósok életét és halálát – uraló totalitarizmussal.

Ennél több előfeltevést és rögeszmét így, első nekifutásra nem találtam az idézett három mondatban, de el kell ismernem, a panoráma lenyűgöző.

Három, tökéletesen irracionális logikával egymás mellé állított mondat, és máris előttünk áll egy totálisan zárt, mesebeli (bár inkább lidércálomszerű) képződmény, amelyben a minden ízében kapitalista jellegű Bankszövetséget minden ízükben bankellenes kommunisták tartják kézben, és teszik egyszemélyessé, miközben a társadalom működési mechanizmusait igazából a kommunista nénik és bácsik frigyei irányítják. Olyannyira, hogy még az sem számít, ha ezek a frigyek felbomlottak, mert aki egyszer szorosabb kapcsolatba került Biszku Bélával, az örök időkre el lett biszkusítva, és ő is mindent örök időkre el tud biszkusítani maga körül. (Elnézést a Biszku név viselőitől, de hát ez van.) Ezt a világot látják maguk előtt, napra nap, a jobboldali lapok olvasói. És ezt erősítik meg a jobboldali lapok újságírói is, akik egy az egyben közvetítik a „saját népük” hangját. És vagy „elfelejtik” átszűrni a gondolatiság filterein, vagy szándékosan nem szűrik át.

Az első esetben azért van nagy baj, mert hiszen akkor értelmiségi mivoltuk ellenére a dogmatikus, irracionális, a társadalom valódi működési mechanizmusairól hamis képet alkotó mentalitást képviselik. A másodikban meg azért van nagy baj, mert ugyan tisztában vannak a fent említett mentalitás hamisságával, de ennek fölismerését a politikai azonosulási vágyaik miatt elnyomják magukban, és hagyják, hogy a saját cinizmusuk győzzön.

De hogy melyik az igaz, azt nem az én kompetenciám eldönteni. Ez az ő dolguk, még akkor is, ha egészében véve a közös bajunk.



Lévai Júlia                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!